Gyűlölet és Szeretet.

Nem félek gyűlölni, egyszerűen csak szeretni jobb érzés. Amikor gyűlölök úgy érzem többé nem leszek boldog, hogy többé nem lesz béke a lelkemben általa. Felemészt és valami olyasvalakivé válok, aki soha nem akartam lenni. Nem azért mert a társadalom azt várja el tőlem, hogy legyek jó és szeressek. Hanem azért, mert ismerem a szeretet érzését. Ha szeretek az égbe emelkedek, elérem a boldogságot és ő szorosan át ölel. Ha szeretek, akkor érzem, hogy igazán élek. Ha szeretek, úgy érzem semmi nem győzhet le. Mégis örülök, hogy létezik a gyűlölet. Nélküle nem lenne szeretet, ezért elismerem, hogy a létezése nélkülözhetetlen.
Olykor csupán csak a gyűlölet szemébe mondanám, hogy szeretem. Vajon mi születne belőle? Tökéletes semlegesség.

Egy napra emlékezve.

Nyár volt. Nem szóltunk senkinek, egyszerűen csak felszöktünk a repülőre és leültünk két üres helyre.
- Nincs vissza út.- mondtam.- Ez a járat egyenesen az álmaink felé repül.
Ő csak mosolygott, bájosan, ahogy mindig is szokott.
Kinéztünk az ablakon. Hamarosan semmiféle módon nem érintjük majd a földet. Egész életemben arra vágytam, hogy egyetlen egy lépéssel a helytől, ahol éltem az álmaiba tudjak lépni. Most végre képes leszek rá. 
Aztán felemelkedtünk, egyre csak feljebb, azoknak a lényeknek a birodalmába, akiket isten szárnnyal áldott meg, hogy ha a föld túl sok fájdalmat hordozna, ők tovább vigyék. 
A felhők, a kék ég, mely hosszú idő elteltével egyre sötétebb és sötétebb lett. Ez alkalommal nem láttuk a csillagokat, nem láttunk semmit. Talán egy pillanatig az örökkévalóságban lebegtünk, ahol nem létezik idő, ahol a sötétség határtalan. Ő csak lehunyta a szemeit és megpihent a vállamon. Később engem is elnyomott az a sötétség. Talán annyira féltünk, hogy álmunkban megfoghattuk egymás kezét, mert erre keltünk, hogy az ujjaink összefonódnak.
- Nemsokára megérkezünk.- szólt a hang.
Akkor arra gondoltam, túl messze vagyunk, hogy visszaforduljunk. Hirtelen félelem fogott el. Tehát bekövetkezik és már semmi nem akadályozza meg. A képzeletem kimászott a fejemből és elém festette a valóságot. Azt hiszem annyi érzés kavargott bennem, hogy hirtelen nem éreztem semmit.
A repülő megérintette a talajt, a szívem abban a pillanatban egyre hevesebben és hevesebben kezdett verni. Annyira szorítottuk egymás kezét, amennyire csak tudtuk, csakhogy tudjuk, nem álmodunk,  csakhogy az elviselhetetlenül tökéletes pillanatot megtörje egy apró fájdalom. Ám az az apró fájdalom mielőtt megszületett volna már el is halványult, s a repülő ajtajai elénk tárták a leggyönyörűbb látványt a világon, az otthonunkat. Már mindenki lesétált és sietett a buszhoz, hogy az elvigye a bőröndjeikhez,  de mi nem siettünk. Az utolsó lépcsőfokon álltunk és csak szüntelen bámultuk az elénk táruló látványt.
- Most!- kiáltottam.
És ezer meg ezer év után most először újra azon a földön állhattunk, ahol egyszer a történetünk véget ért. Az ő könnye és az enyém egyszerre érték a földet, s az mintha egy pillanatra megremegett volna, mintha csak azt suttogná, hogy emlékszik ránk.
Végül megvártuk, hogy üres bőröndjeink megérkezzenek. Üresek voltak. Csak pénz volt nálunk. Sok mindent akartunk hazavinni, emlékeket, hogy legyen mit érintenünk, ha elfelednénk, hogy valaha megtörtént velünk.
Kiérve a reptérről taxit fogtunk. Furán nézett ránk, mert egyből lefotóztuk. Nem igazán értette, mit akarunk, de szerencsére a helyet ismerte, ahova menni akartunk.
A taxiból kinézve egész úton a színes utcákat és boltokat csodáltuk.
- Az emberek unottan sétálnak, mintha sose  látták volna a maguk előtt lévő csodát.- mondtam a kamerába.- A taxis fickó nem sokáig bír már minket.
De nem is kellett bírnia, mert megérkeztünk. Előttünk egy szerény pompába öltözött ház, talán azóta se láttam szebbet. Nem akartunk luxus hotelt, ahol az emberek belevesznek a kényelembe és elfelejtik, hogy ezt bárhol a világon megtehetik. Egy egyszerű szoba is megfelelt, ami a város jellegzetességeit tükrözi, hogy beleolvadjunk a mindennapi életbe. Valóban elbűvölő kis szoba volt, rengeteg bambusz díszítette, lábaink alatt vörös szőnyeg, a falon egy kép, egy jel. Odakint egy kis ér folydogált, az udvar teletéve kisebb-nagyobb gyertyákkal, a fű puha és bársonyos, szinte csillogott.
Nem mertük lehunyni a szemünk, hosszú volt az út, fáradtak voltunk, de féltünk, ha becsukjunk a szemünk reggel ismét azon a szürke helyen ébredünk, abban a szürke életünkben.
- Sétáljunk.- mondta.
Sétáljunk, tegyük a lépteink egymás után, hiszen tudjuk merre tartunk: bárhová. Séta közben a szívem beengedte a város hangulatát, a gondolataimban megtaláltam azokat az elveszett képeket és végre tisztán láthattam. De ez múló boldogság volt. Ő keservesen sírni kezdett.
- Mi a baj?- kérdeztem.
- Valami mély szomorúság és fájdalom belém költözött hirtelen, s most szűnni nem akar, mintha mindig is bennem élt volna.
Abban a pillanatban tudtam merre kell néznem. Előttem egy régi ház állt, mintha mondani akart volna valamit, valami fontosat, de némaságra lett kárhoztatva, mert mindössze kőből és fából épült. Miért nem szól helyette senki? Miért nem meséli el a történetét? Sírtam, legbelül, a lelkem legmélyén, ahová csak isten lát. 
- Menjünk.- mondtam és elrontottam onnan.
Útközben letörölte könnyeit, de nem múlt el a fájdalma, tudtam, hiszen én is éreztem. Szűnhetetlen múltunkban ragadtunk, a lelkünk visszatért oda, nem követett minket a jelenbe. Két lelketlen ember sétált az utcán. Aki látott minket akkor, két robot szerűen menetelő alakot láthatott, kiknek fájdalma olyan mélyre ült, hogy felemésztette őket. Elmém kijáratot keresett. Csak egyetlen egy lehetőség maradt. Ajkam ajkaihoz illesztettem,  s ahogy megcsókoltam a múlt és a jelen összeütközött és darabokra tört. Ez volt az egyetlen egy kulcs a múlt fekete kapuinak kijáratához. Aztán a lábainknál heverő jelen darabjai újra összeálltak. Minden ugyan az volt, kivéve minket és a mi jelenünket. Szóval ott az utcán, életem legromantikusabb pillanatában, nem voltam szerelmes csak utat nyitottam egy olyan jelennek, ami össze tud olvadni a múlt darabjaival. Istenem, hiszen mindenre emlékszem már. Azt a házat mi hoztuk létre, általunk született, megőrizte az emlékeinket s hiába vagyunk más testben lelkünk rezgéseit bárhonnan felismeri. Habár nem tértünk oda vissza, az a ház azóta ott állt bizonyítékként, hogy egy nap újra láthassuk. Azt hiszem minden el volt tervezve, semmi sem volt véletlen. Akkoriban, azon a nyáron a meg nem szűnő boldogságunkba veszve hittünk benne, hogy a mi emlékeink nyúlnak a legrégebbre, és a szívünknek ez több is volt, mint elég.