Van egy kapu a külvilágba. Sokan élnek ott, kiköltöztek és csak ritkán járnak vissza. Mostanában sokszor léptem ki ezen a kapun, hogy én is az élet sodrásában legyek, hiszen folyton érzem a hívását. Érzem, hogy a dolgoknak haladniuk kell. Nem vesztegethetem az időm. Szóval kimerészkedtem, és valahogy napokig csak kóboroltam, pihenés nélkül. Nem volt megállás, lábaim folyton vittek egyik helyről a másikra. Rengeteg kint élővel találkoztam, kevéssel, akik még vissza járnak a kapun túlra. Sok minden történt velem, de...
A végén nem tudtam miért vagyok kint. Nem tudtam miért vagyok fáradt, miért érzem a diszharmóniát a lelkemben. Szellemmé alakultam, aki csak bolyong, de életet tapasztalni már képtelen. Végül valahogy visszataláltam a kapun túlra. Még sosem tartózkodtam ennyi ideig oda kint, a zajos madarakat hallgatva nappal, a farkasok sikolyát éjszakánként. Telve voltam a külvilággal és többé nem tudtam kezelni azt a sok színt körülöttem és bennem. Vissza mászva a kapu mögé, összekuporodtam és kitekintettem, mint az ablakon szokás. Végre meg tudtam pihenni. Végre nem kellett szerepeket öltenem, játszanom, táncolnom, nevetnem, vagy sírnom. Végre nem voltam része mindannak a zűrös dolognak oda kint. Nyugalom vett körbe, s a kintről érkező zaj már távolinak tűnt.
