M O Z G Á S

Egyedül jövünk, egyedül megyünk. A kettő közti átmenetben persze számos idegen jár s kel világunkban. Azonban tudatában kell lennünk, hogy ők mind csak illúziók. Belsőnk személyiségeinek anyagi kivetülései. Mikor távoznak, visszatérnek tudattalanunk háborítatlan vizeire, mert már megértést nyert létük.

 S még a legnagyobb zűrzavarban is, mikor emberek százaival szeled át Shibuja széles átkelőhelyét. Mikor figyelmed szerte ágazik s úgy érzed ezer felé szakadtál a tömegben, akkor is csak egy valaki van ott. S ez épp így van fordítva, a Nubiai sivatag legkiterjedtebb és legmagányosabb pontján is ott lesz egy, aki mindig ketté bontja lényed, hogy társként öleljen át.

 Nincs kétség, haldoklásod ténye arra kényszerít, hogy mozgásba lendülj. Az óceánok legmélyebb pontjától ismered ki a világot. S mikor majd tudásvágyad végleg holtponthoz ér, visszanyered a békét.

tükörképek

Szemeimbe napfény vetül. Reggel van és arra gondolok, hogy megint eltévedtem. Ismeretlen az ágy, az illatok és az, aki elvileg Én vagyok. De az a kócos alak még is visszamosolyog a tükörben. Úgy tűnik ezúttal magamba szerettem bele. Felöltözök, és elindulok, bele a világba. Tekintetem előtt elhomályosul a valóság és valami egészen más vetül elé. Talán színes képek, melyben fáradhatatlanul kergetem az olyan napokat, ahol szabad lehetek. Nem tudok elköteleződni egy valami mellett, ezért olyan szeszélyes a világom. Nem akarok és még nem is tudok gyökeret verni, így kinyílni se láthattak. Pedig biztos gyönyörű lehetnék...

És, mert mindig is külön fejezeteket szántam neked, arra gondoltam, teszek egy vallomást és elmondom, mennyire kiábrándulva érzem magam. Hogy mennyire nem kívánlak az életembe. Hogy mennyire fárasztó lehetsz mások számára is. Ah, de maradj ilyen, mert talán te ebbe szeretsz bele reggelente.