Látó vakok.

Volt egy lány az osztályban. Folyton róla kérdezgettek.
- Az a lány, aki mindig fehérben jár és egy szót sem szól soha. Ismered őt?
- Igen, ismerem.
- Elég magának való teremtés. Úgy tűnik, mint aki a maga világában él.
- Igen, Ő ilyen.
- Vajon miért szeret magányos lenni? Én sose akartam egyedül lenni.
- Ő sem szeret. Valójában egész életében küzdött ellene, de sose tudta legyőzni...
- Hogy érted ezt?
- Tudod, volt valaki, akit szeretett, de az nem szerette viszont. Ezt tudván mindenhova felírta a magányos szót és bárhová járt is az egész világban csak a magányát látta. Hiába voltak, akik szerették, hiába voltak, akik figyeltek rá, Ő sosem vette észre ezt, így azt sem, hogy végül tényleg magányos lett. Számára nem változott semmi... akkor sem, mikor már nem beszéltek hozzá.
Az a lány az osztályban, a barátom volt.

Te vagy a saját démonod.

pillangó

Érdekes az élet... hogy ennyire messzire tudunk sodródni. Most én vagyok a vágyódó, te a vágyott. 
Itt... Minden olyan, mint egy álom, amiben nincs meg az egység. Nem vagyunk egymás részei. És még ha tudom is hogy ugyan olyanok vagyunk, ebben a leegyszerűsített világban nem tudlak érinteni. A kezeim túl rövidek, hogy elérjenek hozzád. De még ha nem is jelensz meg a valóságomban, a mosolyod, mely ámulatba ejtett, s ami miatt elfelejtek lélegezni, olyan erősen hat rám, hogy én is mosolyogni kezdek. Remélem ismered az erődet, hiszen egy csoda vagy. Egy pillangó. 

ébredés

Ma valami csodálatos dolog történt. Kinyitottam a szemeim és ahogy felhúztam a redönyt, láttam felkelni a napot. Bearanyozta a vidéket. Hálát adtam érte, hogy láthatom, hiszen lenyűgöző a látványa. De itt még nem ért véget a csoda. Bármerre vitt utam, mindenben láttam a napot. Minden fénylett - az emberek, a szálló madarak, de még a tárgyak is. Annyira fantasztikus volt látni a valójukat. Látni a nagyszerűségét a világnak. Olyan volt, mintha ma keltem volna fel életemben először.

- Hol vannak a barátaid?
- Nincsenek barátaim.
- Miért?
- Mert veszélyes önmagamra nézve. Amikor legutóbb volt egy, mindent megtettem érte. A végén előrébb helyeztem önmagamnál. Így ment ez évekig, míg végül el nem aludtam. Mire felkeltem abból a hosszas álomból, újult erőkkel arra eszméltem rá, hogy már nincs szükségem rá. Rájöttem, hogy magányosabbá tesz és elkeseredettebbé. Ez nem az ő hibája. Én vagyok ilyen típus.
- És akkor én? Én mi vagyok?
- Te? Te az én kedves gondolatom vagy. A belső hangom.
Aztán hallgattam tovább az esőt.

felismerés

Ahogyan az augusztusi eget bámultam, s izgatottan vártam, hogy a hulló meteorok végig kússzanak az égen, közben valami indíttatásból megszólítottam a végtelent. Csak beszélgettem a gondolataimban vele. Úgy éreztem a szavaim mind elérnek hozzá. "Tudom, hogy látsz engem, mert én is látlak. Látom az egész végtelen valódat." Mosolyogtam a fekete ég felé. Nem tudtam kihez is beszélek pontosan, a válaszért pedig nem kutattam. Akkor hirtelen, valami legbelül, mint egy halk hang szólt és egy felismerés lett rajtam úrrá: "Te vagy az, a végtelen, végre megszólítottad önmagad." Azon a napon, az augusztusi ég olyan volt, mint egy tükör. Megláttam magamat a végtelenségében.

az első lélegzetvétel futás után

Egész végig csak futni akartam, hogy mindenemben érezzem az életet, s közben észre sem vettem, hogy azok a rózsaszín szirmok is milyen fenségesen lassan és óvatosan hullnak célpontjuk felé. Rábízzák magukat egy láthatatlan irányítóra, a szélre. Szép lassan megálltam. Az egész világban, körülöttem, az ártatlanság gyengéd esője hullt. Elfogott a béke érzése. Már értem. Hisz nincs szükségem arra, hogy mindig rohanjak. Hogy mindig zaj vegyen körül. Néha elég a felemelő csend. A tiszta magány.

És akkor rájöttem, ez a hatodik lecke. Még mindig sok van, de most úgy érzem, ez egy szintnek a zárása. Szépen ráérősen az utolsó szirmok is lehulltak.

... és most életben vagyok.

 A viharral érkezünk, vagy mi vagyunk a vihar? Egy kérdés, amit fiatalabb koromban gyakran feltettem, de végül nem számított, amikor idegen emberekkel idegen országokban énekeltünk a tenger moraját túlüvöltve, vagy amikor sebesen bringáztunk le éjszaka a lejtőn. Ha van valami, amiért dobog a szívem, akkor azok az olyan pillanatok, amikor csak kóborlunk elveszetten a világban. Amikor semmink nincs, pont ezért minden a miénk.
 Meg fogom találni a módját, hogy újabb és újabb őrültségeket tegyek. Nem fogok megpihenni, amíg úgy érzem mennem kell. Vágyom a kiszámíthatatlanság kellemes meglepetésére, a kalandokra, a hihetetlen találkozásokra, a fényekre és csillagos égre, a kábulatra, a kedves idegenekre.

                                   

 Mond csak, te hogyan bírsz nyugton ülni? Hogyan, amikor annyi minden van, amit még nem tettél meg, amikor még annyi ember van, akikkel nem találkoztál, amikor még annyi pillanat van, amit nem éltél meg... hogyan, amikor az idő ilyen gyorsan telik? Tudod, én félek, ezért rohanok ennyire. Félek, hogy elszalasztok egy fontos pillanatot, csak mert én is nyugodtan ültem. 

Vajon az a nyári ég és a nagy habos felhők, melyek a fejünk fölé tornyosultak, pontosan úgy festődtek meg, ahogyan azt valaki elrendelte a búcsúzásunk pillanatára? Vagy csak kedvük szerint folytak szét a tágas kékségen s akár másmilyen alakot is ölthettek volna aznap? Talán ezeknek a kérdéseknek nincs értelme, én még is szeretem feltenni őket. Ezek a részletek körüljárják a fájdalmam, hogy megértsem azt az érzést is, ami aznap hatalmába kerített. Végül, azok a felhők kapcsolatban voltak a búcsúzásunk pillanatával, igaz? Azok is ahhoz a szomorú naphoz tartoznak.

egyedül inni a kávét - 4. lecke

Nem értettem, hogyan lehet olyan furcsa életet élni. Elmenni, otthagyni mindent... egyedül lenni. Aztán elhallgatva szavaid, melyek egy történetet meséltek el, kezdtem megérteni. Független vagy mindenkitől, s ettől úgy tűnhet nem ragaszkodsz senkihez igazán. Pedig tudsz szeretni, szeretsz is, nagyon... de nincs szükséged ezt bizonyítani azzal, hogy mellette maradsz és ott leszel mindig. Aki ezt nem érti meg, az sem érdekel különösebben, mert te ilyen vagy. Nem függsz másoktól. Azt mondtad, két fajta ember van: Akik társaságban járnak kávézni és akik egyedül.

"- Kínosnak érzed, ha egyedül látsz ülni valakit egy kávézóban és arra gondolsz, szegény ember. Amíg nem kerülsz magad is ebbe a helyzetbe, nem fogod megérteni. Nekem is így kezdődött... aztán megszokod és megérted, hogy azok az emberek, nem biztos, hogy bánják, hogy egyedül vannak. Ott ülve magadban és iszogatva a kávédat, rájössz, milyen jó csak beleveszni a részletekbe, csak elmerülni a világban és hagyni a telefonod a zsebedben. Csak élvezni a pillanatot."

 Én is élvezni akarom, hogy egyedül vagyok, én is egyedül akarom járni az utam és távolról szeretni...

egy értékes barátomnak

Azért látlak a napon gyémántként ragyogni, mert valóban az vagy. Ez nem látszat, téged tényleg ilyen különlegesen drágává formált az idő. Abban a kristályos szerkezetben megannyi szín és erő rejlik, még ha önmagát csiszolatlannak is véli - ez vagy te. Hozzád fordulok, ha baj van és te vagy az, akire hallgatok. Akire felnézek és aki új dolgokat tud mondani a meglátásaival. Ez számomra felbecsülhetetlen ajándék. Köszönöm, hogy vagy. Még ha nem is sejted milyen értékesek a szívdobbanásaid, én minden percben hálát adok értük.

Összekapcsolva.

Mikor utoljára beszéltem hozzá a gondolataimban, arra kértem, figyeljen rám. Ám úgy éreztem, ez nem elég. Hiszen nem volt miért észrevennie, idegenek voltunk. Arra gondoltam, egy felismerésre van szüksége. Látnia kell a szemeim mögött megbújó lelkem, hogy megértse, valami furcsa mód, mindig közel voltunk egymáshoz. Amikor hát arra került a sor, mélyen a szemeibe néztem. Csak egyetlen másodperc volt, egy óvatlan pillanat, de olyan volt, mintha kapcsolatba léptek volna egymással a lelkeink. Legalábbis ezt éreztem.
Végül mi lett? Semmi. Hiszen miért is lett volna bármi is? Mi mindig csak két régi plátói ismerős voltunk. Négy hónappal később már nem is törődtem az egésszel. Elengedtem. Arra gondoltam, nem számít mikor, egyszer úgy is beszélni fogunk. Négy hónap. Ennyi kellett. Alig hittem a szemeimnek, mikor megláttam, hogy írt.

Látjátok? A gondolatok végül mindig elérnek a másikhoz, ha nagyon erősen kívánjuk.

Tavaszi telihold.

Azon az elbűvölő tavaszi éjszakán, mikor már minden cseresznyefa kivirágzott... Emlékszel? Ahogy felnéztünk a holdra, az átsütött gyengéd szirmaikon. Lélegzetelállító volt. Megálltam és elővettem a fényképezőgépem. Nem tudtam miért, de meg akartam örökíteni azt a gyönyörű képet. Te még csak észre se vetted, mentél előre gondolataidba mélyedve, s mikor visszafordultál megkérdezted mit csinálok. Ez is csak egy egyszerű pillanat volt, mint a többi. Az idő nem állt meg, a szívem a megszokott ritmusában lüktetett, a válaszom nem volt mély vagy idézhető, és a mosolyunkban sem volt semmi különleges, ahogy tovább haladtunk. 

 Most, azt a képet nézve, még is valami rendkívüli érzés fog el. Már tudom, miért örökítettem meg azt a pillanatot...

Harag – Megbocsátás - Középút?

Hogy mi a harag? Méreg, ami marja belülről mindened. Nem érzed jól tőle magad. Azt jelzi valami nincs rendben körülötted. Megrövidíti az életed és tönkre tesz dolgokat. Rengeteg ember mégis él vele... egy egész életen át.

Mi a megbocsátás? Megtisztulás, ami akár a víz kimossa belőled a méreganyagokat.

És mégis...

Sokan azt mondják: soha nem fogok megbocsátani, mert van, amire nincs bocsánat.

Önmaguknak ártanak csak, mert magukban tartják a mérget. Csakis kizárólag önmagukat rombolják belülről.

Aztán vannak, akik azt mondják: én megbocsátottam, de sose feledem bűnét.

Nos... szerintem, ha emlékszel a tettére, sosem mosod ki magadból a mérget igazán.

A megbocsátás tulajdonképpen egyenlő a feledéssel. Hisz, gondoljunk csak bele: mikor elfeleded a bűnét újra meg tudsz benne teljesen bízni, újra úgy tudsz nézni rá, mint az előtt, újra úgy tudod szeretni, mint az előtt.

De az igazság az, hogyha elfelejtenénk az emberek bűneit, sokan visszaélnének vele. Így mikor valaki hibázik szándékosan vagy szándékán kívül, vagy kitesszük magunkat ennek a ténynek, vagy magát az illetőt töröljük ki örökre.