mivan, ha az a virág teremtett számunkra időt?

Tisztában voltam vele, hogy nekünk ez az egy találkozás jutott. Elfogadtam. És minden alkalommal, amikor ránéztem arra a virágra, amit még te adtál nekem, szende mosollyal az arcomon gondoltam rád. 

Biztosan tudom, hogy az a virág tett téged ismét valósággá. Gondolatokat ébresztett rólad, azok pedig megteremtettek, újra.

Bárcsak lehetne több ilyen virágom is.

Bárcsak mindenre ilyen könnyedséggel tudnék gondolni.
Vágytalanul és szeretettel. Minden megteremtődne.

A vágyak megölik a kívánt valóságot... 

vagy legalábbis jó messzire sodornak tőle.

1 1 : 1 1

Fekete volt a világa, démonokkal a sűrű köd mögött. De ártatlanok voltak, ahogy - ha szemeid addigra nem csuktad be - a feketeség is telve volt fényes csillagokkal és különös, színes fényekkel. Elragadott. Meg akartam szólítani. Olyasmiket akartam neki mondani, mint: "Átjutottam. Itt vagyok és készen állok belépni." De végül csak távolról néztem. Tudva, hogy ez nem a mi időnk. Megálltam, kívül rekedtem a valóságából. Onnan néztem, hogyan alakul minden. Ez kicsit olyan érzés volt, mint Istennek lenni. Nem avatkoztam bele a sorsába, csak figyeltem, ahogy minden vihart átvészel. 

Biztos vagyok benne, hogy kegyetlennek tartott. Talán valahol a szíve mélyén, még gyűlölt is. Hiszen egyértelműen tudott rólam. Ám abban is biztos vagyok, hogy meg fog bocsátani. Mindent megért majd. Tudni fogja mennyire szerettem őt.