Augusztus első reggelén arra virradtam, hogy hátra hagyok bizonyos dolgokat. Szó sem volt itt haragról, csak tovább akartam lépni. Mintha megéreztem volna a saját erőmet. Könnyeden hoztam meg a döntést. Talán hidegnek és érdektelennek tűnhettem, de ez valójában csak az áramlás rendje volt.
Viszont találtam valakiket, akik egy új szintemen léphettek be az életembe. A nyár tehát azzal telt, hogy csak csevegtünk az élet nagy dolgairól, kávéval vagy anélkül, a kanapén, még péntek délután is. Áldva éreztem magam.
Nem történt túl sok minden. Mintha pár nap alatt elmúlt volna a forróság. Nem is lett volna maradandó, ha nem mérnek csúcs fokokat.
Augusztus közepén úgy volt, hogy meghalok. Általában ez jelenti a hosszú életet. Minden alkalommal új ruhát ölt fel magára, aki más országokból tér haza.
A halál, mint a körforgás része, mintha nem kívánt örökös jó barátom lenne. Ott sétál mellettem és mivel így szeret, újra és újra könyöröghetek hozzá, hogy ne ragadjon el. Azonban tudom, hogy nem teljes lényemet kívánja, csak azokat a bizonyos már nem kívánatos részeimet, amiket csak én láthatok.
Augusztus vége, emiatt úgy sietett távozni, mint a vendég, aki haza akar érni vihar előtt, rohanva nyitja az ajtót és szinte hurrikán süvít végig, beengedve a kint tomboló vihart.
És az ősz soha nem volt még ennyire nem kívánatos. Ennyire fakó és hideg.
