Most még jobban fáj, igaz? Azon tűnődsz, hogy bár ne tetted volna meg azokat az utolsó lépéseket. Hiszen így napról napra azon gyötrődsz, ki voltam én, ha nem fordultam vissza feléd? ...
Tekintetem a felkelő nap irányába terelem. Nem futottam el, még is kétségbeejtően messze kerültem tőled. Beleolvadt tekintetem az aranyfonalakban az égen, melyek szertefolytak a felhőkön. Úgy éreztem, az életem első napfelkeltéje. Ott újra tudtam kezdeni mindent...
És mire eljött az utolsó naplemente, már a Dávid szobor tekintetén tűnődtem. Nem volt benne semmi különös. Nem volt mélyreható, sem titokzatos, inkább csak egy fiatalos báj tükröződött benne. Egy olyanfajta erős tekintet, mely mintha utat akart volna törni magának, mindenen át. Nem korlátozhatták a falak, de még az idő sem, áttört rajtuk, így azt láthatott, amit csak szeretett volna. Elmélázva ezen a markáns arcon, végeláthatatlan különbségeket véltem felfedezni köztem és közte. Még is volt ott valami megfoghatatlan hasonlóság, amiért elragadott.
Tisztában vagy vele, hogy nem fordulok vissza, igaz? Amióta Dávid tekintete úgy magával ragadott, az jár a fejemben, hogy talán elindulok arra, amerre ő olyan elszánt tekint. Előre.
