Az Út.

 Azt gondoljuk, értjük az írókat és könyveiket, pedig csak a magunk világának megértéseiből fordítottuk le a szavakat. Úgy gondoljuk, megtaláltuk az igazságot, akár mások fordításain keresztül, csak mert hasonló tapasztalatok állnak mögöttünk. Pont ezért nincs semmi baj, ha irodalom órán nem értettél egyet a művi elemzések tartalmával és ugyan így jó az is, ha elfogadod a közös megegyezéssel létrehozott értelmezést. Az, hogy mit értünk meg a világból, önmagunk korlátairól mesél csupán. Ugyan is az igazság nagy kutatói talán hasonlóan vélekednek: nincs egy igazság, amennyiben minden igazság nem egy. Minden elme minden megértése csupán egy élettapasztalat eredménye. A nagy korlátok közt nevelkedettek korlátolt világnézetet fognak vallani és a szabadon eresztettek mindenben a szabadság korlátlan érzését fogják erősíteni. A hitünk megteremti majd a világunk, nem pedig fordítva. Leginkább gyerekkorunk kritikus, jól rögzült időszakait fogjuk újra és újra átélni mindenféle változatos formában. A gyerekek elképesztő képzeletvilágát és kíváncsiságát a felnőttek színesítik, vagy rontják meg. Nagy felelősség adatott a szülőknek ez által. Tőlük és környezetünktől függ kikké alakulunk. Épp ezért minden potenciál ott van minden egyes gyerekben. Végül a környezete teremt belőle valakit és ő tovább teremti a környezetét. Akinek nem adják oda a lehetőségek kulcsát, képes lesz azt gondolni, hogy csak egy út vezet az ő végső kimeneteléhez - a véletlenek sokasága. Akik azonban kulcsot kaptak, tudják, hogy a képzelet erősen vonzza a valóságot és fordítva. Épp ezért mondják, hogy a hatalommal felelősség is jár. Nem kívül kell uralkodni, hanem belül. Az írok mind felelősséggel vannak mások képzelete és hite iránt, mert létrehoznak általa különböző valóságokat, méghozzá nem is csupán a maguk értelmezésében. Végül akár egy értelmezés szerteszóródhat több különböző gondolatban és háborút indíthat el, melyikben is rejlik az igazság. Azonban még ha véletlenül meg is értettük az író valódi gondolatait, nem telhetünk el önmagunkkal. Hiszen végső soron a lényeg nem az igazság megértése, hanem hogy elfogadjuk annak minden egyes oda vezető útját.

Emlékeztető.

 Nem szabad haragudnunk azokért a pillanatokért, amikor teljesen kétségbe voltunk esve. Amikor rossz döntéseket hoztunk. Amikor elutasítottunk valamit, csak mert nem volt elég erőnk hozzá, vagy ha elutasítottak. Végül minden értelmet nyer majd, ígérem. Ha visszanézed a képkockákat, pontosan a helyükre kerülnek a dolgok. Elfogják mesélni a történet tanulságát és rájössz, hogy soha nem vesztettél semmit. Minden egyes pillanattal növekszünk. Abban a pillanatban is, amikor vesztésre állunk, amikor úgy érezzük, hogy most nincs ennél mélyebb pont... ha nem kapunk levegőt sem a fájdalomtól. Ez mind csak a természetünk és a természet, ahogy éppen vihart kavar odakint, úgy odabent is szítja, mert valahogyan meg kell tisztulnia mindennek. A legnagyobb viharok szelet, esőt és villámokat szórnak. Előbb fénylik, aztán dörög és ebben a nagy káoszban fel sem fogjuk mekkora szükségünk volt kitombolni magunkból mindezt. Persze a viharnak mindig vannak áldozatai, veszteségei. Távoznak, akiknek nincs maradása. Azonban egy pillanatát sem fogod bánni, mikor elcsendesedik a vihar és újra rávetül a fény az előtted megnyíló, burjánzó tájra. Új színtér nyílik meg új szereplőkkel. 

Tudod, biztosan így kellett lennie. Vannak emberek, akik segítenek bezárni egy kört. Ezért mindig is hálával fogunk tartozni nekik, hogy betöltötték ezt a szerepet.

leleplezés

 Túl hangosan mondtam ki a gondolataimat, mindenki hallotta. Azon tűnődtem, vajon most mit gondolhatnak rólam? Nekik nincsenek effajta gondolataik? Én vagyok az egyetlen tisztátlan lény ezen a világon? Úgy éreztem, hogy ami belőlem árad, az belőlük is. Együtt voltunk benne abban a temérdek mocsokban, ami csak belőlem jött ki. Én voltam a közvetítője mindannyiunk belső forrongásának. Azonban mégis csak én voltam a központja, ezért mélyen szégyelltem magam. Sokszor, amolyan hirtelen nyári záporként erednek ki belőlem a szavak, meggondolatlanul, a semmiből. Rengeteg gyűlölet és megvetés hangzik el, torkomon keresztül ömlenek ki. Sosem gondoltam, hogy másokhoz képest tisztább a lelkem. Annak ellenére, hogy az alaptermészetemben a szeretet nyer teret magának abszolút mértékben, sokszor tudok méltatlanul, jellemtelenül és szánalmasan viselkedni. Gyakorolnom kell még hogyan maradjak meg teljes erőmben, anélkül, hogy elnyomnám magamat, vagy másokat. Mert egyenlőre vagy ezt vagy azt elnyomom, pedig egyik sem túl jó. Az utóbbi években vagy túlságosan harcoltam önmagam mellett, vagy túlságosan harcoltam önmagam ellen. Az út, amit járni szeretnék, rögös. Aki meg akarja találni a központját, folyamatos harcokat vív a szélső oldalakkal. 

Én csak azt kívánom, hogy többé ne legyek szóvivője a rengeteg haragnak és dühnek, amit magamban érzek és még is tudom, hogy el kell fogadnom a tökéletlenségem. Azonban meg fogom tanulni átfordítani ezeket az energiákat, hogy semmiképp se ragadjanak bennem. 

Most még egyszer nagy levegőt veszek és megbocsájtok magamnak, újra és újra.

üldöztetés

Egészen furcsa már, hogy valaha meg tudtál maradni világomban. Izgő-mozgóságod mindig is messzire sodort tőlem. S talán most, hogy a legnagyobb szükséged lenne valakire, elereszted a kezüket, hogy zuhanhass a megérdemelt sötétségbe. Valld be végre magadnak, hogy soha nem akartál megmentve lenni. Mindig is inkább az vonzott, hogy ki találd mi az, amiért szenvedhetsz. A 21. század népszerű hobbijává vált, köztük neked is, a teljes elveszettség látszatát kelteni. Mondanám, hogy veled együtt érzek, de mivel sosem akartad megosztani velem, tán méltóságod megőrzése miatt, így hát csak nézem. Vagyis többé már nézni se tudom, mert teljesen megfogyatkoztál, akár a fogyó hold. Nem vagy látóteremben, hiába nézlek a visszapillantóban, a holtteremben sem vagy. 

Biztos tisztában vagy vele, bár én persze kétlem, de tisztában kell, hogy legyél vele, ezúttal milyen messzire mentél. Már hiába próbálom felidézni bármilyen jó oldaladat is, azt hiszem nem maradt. Ilyen az, amikor az ember nem csak rossz, de nagyon rossz dolgokban. Engem nem könnyű elüldözni. Nem egy vad kutyát kell rám uszítani, hogy csaholva nyomomba eredjen, hanem több százat. Persze te gazdagon szeretted üldöztetni a prédáid. Kedvenceid mind fehér hattyúnak tűnt, majd éles fogakkal mart, ha közel ért. Nyíltan vak voltál rosszindulatodra és még sértett is.

Végül még sincs bennem harag.

De már nem hiszek benned - hogy ennél jobb lehetsz.

Augusztus

 Augusztus első reggelén arra virradtam, hogy hátra hagyok bizonyos dolgokat. Szó sem volt itt haragról, csak tovább akartam lépni. Mintha megéreztem volna a saját erőmet. Könnyeden hoztam meg a döntést. Talán hidegnek és érdektelennek tűnhettem, de ez valójában csak az áramlás rendje volt.

Viszont találtam valakiket, akik egy új szintemen léphettek be az életembe. A nyár tehát azzal telt, hogy csak csevegtünk az élet nagy dolgairól, kávéval vagy anélkül, a kanapén, még péntek délután is. Áldva éreztem magam.

Nem történt túl sok minden. Mintha pár nap alatt elmúlt volna a forróság. Nem is lett volna maradandó, ha nem mérnek csúcs fokokat. 

Augusztus közepén úgy volt, hogy meghalok. Általában ez jelenti a hosszú életet. Minden alkalommal új ruhát ölt fel magára, aki más országokból tér haza.

A halál, mint a körforgás része, mintha nem kívánt örökös jó barátom lenne. Ott sétál mellettem és mivel így szeret, újra és újra könyöröghetek hozzá, hogy ne ragadjon el. Azonban tudom, hogy nem teljes lényemet kívánja, csak azokat a bizonyos már nem kívánatos részeimet, amiket csak én láthatok.

Augusztus vége, emiatt úgy sietett távozni, mint a vendég, aki haza akar érni vihar előtt, rohanva nyitja az ajtót és szinte hurrikán süvít végig, beengedve a kint tomboló vihart.

És az ősz soha nem volt még ennyire nem kívánatos. Ennyire fakó és hideg.

Ami a szemnek láthatatlan.

 Ültünk ott, ő a kanapén, én a földön, és mesélt mindenféle furcsa világokról az elméjében, amit a szerek használatával ért el. Azt mondta, nem tudna úgy meghalni, hogy ezeket ne élte volna át. Én persze csak hallgattam, mindazzal a tudással, ami már mögöttem van. Na nem azért mert én is szerek használója lettem volna. Habár az alkohol mámora ismerős volt, valahogy sosem vonzott ennél több. Mély félelem ült rajtam más dolgokkal kapcsolatban, hiszen így is annyi mindent láttam már azok nélkül is.

Tudod, nehezen tudok hallgatni. Talán túlságosan nagyot képzelek magamról és azt hiszem tudom mindenre a választ, csak mert annyi könyvet olvastam és annyi ember történetét hallgattam meg. Ahogy ott ült a kanapén és ecsetelte, milyen élményeket hagyok ki, őszintén nem értettem, miért jó előidézni az anyag segítségével egy edzetlen agyban a kábulatot, mintsem ténylegesen ráedzeni és elérni mindezt nélküle. Persze talán nekem könnyű volt ezt gondolnom...

Elhallgatott, s én ezúttal nagyon alaposan átgondoltam mit is mondhatnék. Az embereket nem lehet meggyőzni dolgokról. Főként mert a maguk korlátai között léteznek, egészen addig amíg fel nem szabadítják magukat ez alól. Nekem is megvoltak a magam korlátai, de éreztem, hogy amiről ő beszél, ott már szabad vagyok. 

Elmondtam hát, amit tapasztaltam, amit megértettem és amit látok. A mesterségesen előidézett valósága nekem sokszor a hétköznapi valóságom volt. Nem mindenkinek kell szerekkel manipulálni az agyának bizonyos területeit, hogy azok működhessenek. Láttam furcsa színeket, megmagyarázhatatlan dolgokat, amiktől néha a rettegés fogott el, vagy kiélesedő képeket dallamokkal és végeláthatatlan nyugalmat, mintha a mennyországban lennék.

Egyszer azt mondtam, bárcsak kölcsön kaphatnák az ilyen emberek az élmémet. Soha többé nem drogoznának. Ő persze kínosan nevetve megkérdezte, milyen szereket használok, hogy ilyeneket látok. Tudtam, hogy megértette. A tekintetében ott volt a kíváncsiság.