Hénosis *ἕνωσις

Megmutathatom neked a táncmozdulataim, de mit sem ér, ha te nem osztod meg velem a sajátjaid. Nem állhatunk színpadra anélkül, hogy át ne adnánk egymás titkait. Ilyen ez az emberi természet - örökös misztikumban akarja magát tartani. Nem akar egyesülni, csak testi ösztönök hajtják. Olyan ez, mint egy olvadó jégszobor, nem kőből faragott időtállóságot találsz benne, csak valamit, ami elfolyik. Néhány szerelem az olvadásban hisz, némelyik tömör, mint a szikla és még is elgondolkodsz, hogy  még lakik-e benne valami? Minden műalkotás elgondolkodtat, mivel azonosulunk, de ezeknek inspirációknak kellene lenniük, nem ítéleteknek. A kritikáink eredetéhez a saját szobrainkra kell visszanéznünk. Ha nem ismersz fel önmagadban, nem szökhetünk meg innen. 

A városnak, ami tudta a nevünk.

 "A hideg hajnali levegőben, titokban kinyitom szemem", ahogyan az a dal is kezdődik; most vele együtt hullámzik szívem és nézem, ahogy az élet elkezd visszafele haladni emlékeim peremén. Mert vannak pillanatok, amikor jelen vagyunk, van, hogy teljesen előre rohanunk és van olyan is, hogy csak úgy összekeverednek a képek és minden egyszerre történik. 

Emlékszem, mennyire bizonytalanul tettük meg az első lépéseket abban az új világban, a földgömb másik felén. Te épp 22, én épp, hogy 24. Azt hiszem, azt vártuk, hogy a világ majd megáll egy percre és fellélegzik, mert végre utolértük magunkat. Helyette egy még sietősebb fiút küldött elénk és mi próbáltuk felfogni a vonalakat, amik haza vittek. Út közben elhangzott egy mondat: "ez egy másik élet", de akkor a körülöttünk lévők miért nem érezték ugyanezt? Ez lett volna a kapcsolat köztünk és a város között? 

Seoul-nak nem kellett elfednie az arcát, ismert minket, ezért mutatta meg, mikor a hídon valaki a szemünk láttára véget akart vetni az életének. Rút tükrét vetítette ki lelkünk kavargó mélyének. Belebámultunk az alattunk feketén sodródó Han folyóba, és minden ment tovább...

Kiültünk egy padra a templom előtt - mi más csinál egy hazaérkező, ha nem hétköznapit? 

Láttuk a tejsárgán sugárzó holdat, elég közelről, hogy észrevegyük az előtte elsuhanó biciklistát. Céltalanul kószáltunk, tervek nélkül és hallgattuk a várost, a város pedig meghallgatott minket. Folyton párbeszédet folytattunk Seoul-lal, mint akiknek elmaradt történeteik vannak. 

Máig hallom, ahogy a bácsi jóízűen felsóhajt, miközben elmegy mellettünk a bolt mellett: "AISH, JINJJA!" Szívből imádta azt az egyszerű estét, ahogy mi is azt a rohanó reggelt, amikor - felhúzva bőröndjeinket a dombon a buszmegálló felé, ami a reptérre vitt, - megígértük a Han folyónak, hogy visszatérünk még. 

Emlékszem az ürességre, ami azután maradt, hogy elhagytuk Seoul-t, ami sosem szűnt meg később sem, ami már előtte is ott volt, hogy megérkeztünk. Azt hiszem, túl erősen kapaszkodtunk egymásba, hogy csak úgy valaha is tudjunk tovább élni nélküle.

Dimenzió szövők

 Hallottam a hátam mögött összezúzódó kakofóniát, ahogy az emberi hangok, a város torz zaja és a távoli folyó összemosódnak, majd valami lehúzza őket a mélybe és megszűnnek. Kinyílik előttem egy vibráló ajtó és kezek húznak magukkal. Az idő mögöttem persze megáll, mintha eltűnésem akarná kiszorítani a valóságból. Míg én átlépek egy másik világba, megfagy minden és egy ősi várakozás hajtja rá leplét mindenre. Nem is olyan tragikus ez, igaz? Kérdezi az egyik kéz tulajdonosa. Most már látom őt teljes valóságában. Nincs mitől félnem, nem démon ő, nem is angyali lény, csupán dimenzió járó, ahogyan társa is, s ahogy én is. Miért hívtatok? Kérdezem vissza, pedig tudom a választ. Mutatnunk kell valamit. Mondja a másik, végre ő is megszólalt. Nem szeret feleslegesen beszélni. Induljunk. Mondja az első. Elindulnak előttem, de nekem nincs több kérdésem. Az ajtó mögöttem bezárul, a valóság óvatosan átkúszik a téren, mintha újraszőné valaki. Ez volt a mi képességünk, egyben valami, amit másoknak nem mutathattunk meg. A valóságon keresztül új dimenziókat szőttünk, nem ismerve ennek a kockázatát...

Intelmem

 Amíg mezőket tapostak lábaink és kék búzavirágok futottak végig a távoli réten, halvány sejtelmét sem adta a nyár, hogy eltörölnék emlékeim...

 Belezuhantunk a fülledt, zsizsegő éjszakába, szívünk táncparketten érezte magát. Különböző ritmusokat ütött, közelségünk mértéke diktálta az iramot. Allemande tekintetünk találkozásakor, bécsi keringő mikor vállaink egymásnak értek, aztán már saját testeink komponáltak újfajta, szédítő táncmódokat. Talán Shostakovich híres waltzával egyezhet a ritmusuk. Sóhajaink átíveltek különböző időzónákon, s talán nem is találnak vissza hozzánk. 

Még mindig látom, ahogy fütyörészve sétálsz bakancsodban, port taposva, még is lépteid elegánssága kastélyok udvaraiba idéz. Hazafelé tartasz, s tekintetem még akkor is követ, mikor már nem találja pontod a messzeségben. Azzal mintha szünetet tartanának egy előadás közepette, elvész a hangulat, változik az atmoszféra, elfull a nyár is és én ott találom magamat a hűvös novemberi hidegben. Emlékeim a nyár végével távoztak, elvitte őket az utolsó naplemente a búzák és nyárfák hátterében. Nyirkos, sötét hideg vette át kényelmes helyét elmémben arcod fényének, érintésed morajló szenvedélyének, s csak homályt hagyott maga után tekinteted áthatóságából.

ítélethirdetés a fejemben

Végítéletet hirdettek, de nem jelent meg senki. A bíró kivonult a teremből. Hallottam, ahogy elsírod magad. A fejemben visszhangzott a tér helyett. A szemeidből nehezebb könnycseppek hulltak, mint az ólom. Végül földetértükkor ólomvirággá nyíltak szét. Lábaimmal tapostam őket, amint én is kiértem a teremből. Éreztem, ahogy hátamnak szúrod tekinteted. Mégis csak volt időd bosszút állni, mert ahogy utolért, kettéhasadt a szívem. Nem adatott meg, hogy átláss rajtam. Meglásd sóvárgó lelkem, ahogy felmentést remél minden bűnünk alól. Talán meg sem érdemelted, ha nem ismertél ennyire. Mély, sötét, elátkozott helyet remélek neked, ha nem voltál tudatában annak, mennyire fájt. Ugyan akkor reménykedem, hogy nem hiszel a fejedben lévő gondolataidnak. 

Kint állok a folyosón, az ajtó bezáródik mögöttem. Mikor kerültél a másik oldalra? A kérdések kívül ragadnak, onnan kísértenek. Kegyes hazugságokkal áltatom magam, amint elballagok; csontjaim tartanak, de akkor miért érzem, hogy összeroskadok? A kettőnk között ragadt űr nem mondd el semmit rólunk, de mégis annál árulkodóbb. Veszélyesek voltunk és ezt neked kellett volna a legjobban tudnod.

ahogyan a nyarak teltek

Hirtelen szemeiden keresztül akartam látni a nyarat, minden érzéseddel, amiket kalitkákba zártál, melyek viharokká tornyosultak fejünk felett. Bőrödbe bújtam volna, hogy kiereszthessem azokat a madarakat. Furcsa mód tudtam, hogy egy másik világból elérlek és együtt sétálunk a sziklák felé. Meg volt a magunk nyelvezete, ahogyan a rokon lelkeknek. Néha követtél és néha én követtelek.  Belekényelmesedtem ebbe a táncba. 

Néha egyedül is végigtáncoltam a nap égette partokon, mert végül én mindig is eleresztettem a madaraim. A szemeimben aligha lett volna titok, folyton túláradtam. Nem úgy, mint alakod, melyről nem lehetett megállapítani, épp miért ül mellettem. Úgy tűnt, csak közösséget akar vállalni létezésemmel. Jött, hogy fejtegessem, mi céllal épül be világomba most éppen Ő. Összekevert neveink közelségünk bizonyítékát hordozta valami ködös előző életből. Mindketten figyeltünk, bármelyikünket is szólították. 

A nyár elfolyt, eltűnt a horizonton. Augusztusra már kiforrott milyen ízét, milyen illatát hagyja majd maga után ez a forró, szentimentális évszak.