Utazás. Hmm... (Indulás 2.)

Sötét éjszaka volt már nagyon nem is emlékszem olyan rég történ.
A hűvös szél érintette a kezemet, megremegtem, hol vannak már? Az út túloldalán a lámpa alatt vártam rájuk, a szemközti házban még égett a villany. Körülbelül, 10 perc elteltével ki nyílt az ajtó a villany elaludt és két a sötétbe burkolózó alak indult el felém. Na végre ideje volt már. Gondoltam magamban, hisz nem bukhatunk le, mert akkor mindennek vége. Amikor odaértek hozzám az egyikük a kezembe adta a táskáját és elhangzott a titkos jelszó PUSLI, ez egyben az álnevem is volt.
Elindultunk a sötét éjszakába a vonatállomás felé. A harmadik társunk habozott, majd még egyszer visszanézet és elindult utánunk.
Így történt hogy bőröndökkel a kezünkben mindent hátrahagyva elhagytuk ezt az országot egy szebb jövőt keresve (meg valami Aoi-t és Sasuke cosplayest.)
VÉGE
by: Ádi

Ti, kik a "végtelen" nevezetü tájat bámultátok

Nem tudom, hogy hogy is mondjam el. Ti vagytok az egyetlen, akikre örökké vigyáznék, hogy el ne felejtsem, mert ti vagytok az a biztos pont. Ha megkérdeznék milyen életet is akarnék én rátok mutatnék. Ti vagytok a csillag az égen, az egyetlen olyan világ, amiben szívesen eltévednék.

Útmutató nekem nem kell, én pontosan jól tudom milyenek vagytok. Ha rátok bízom magam ti nem hagyjátok soha, hogy feladjam. Pont ezért fogok olyan utat járni amilyet ti. Had menjek veletek, szükségem van rátok, hogy eltaláljak a biztos utat kikerülve veletek a végtelenbe. Soha nem akarom, hogy ez az érzés, ami azt jelzi biztonságban vagyok elmúljon, és egyedül maradni a sötétben.
Nem tudom, hogy hogy is mondjam el. Látom a mosolyotok, a hulló könnyeitek. Mondjátok meg kik vagytok, mert nem szeretném elfelejteni hova is tartozok. Csak egy tájat látnék, ha egy magam nézném, de ti azt mondtátok úgy nevezitek a végtelen, és megfogtátok a kezem. Már tudom, hogy milyen az mikor álmodok...
Honnan tudhattam volna ezt akkoriban, hogy nem álom?

Egy álom... 2

Emlékszem arra az álomra....emlékszem még arra a napra...
Arra a napra,ahol minden tökéletes volt...

Egy álom...
Ami soha nemfog véget érni...

Kora reggel volt.Kikeltünk az ágyból és kinéztünk az ablakon.Az ablakon túl,egy csodálatos látvány fogott meg.
Oda kinn az egész utca sorra tele volt hulló cseresznyefákkal.Csodálatos volt.Mindent beborított ennek a csodálatos virágnak a szirma.Minden elbűvölő.Közelebbről akartuk hát látni,ezért kimentünk.Annyira boldog voltam.Ahogy láttam,hogy számomra a legfontosabb személyek boldogok.Ahogy mi hárman előrementünk,észre vettem,hogy legjobb barátnőm lemaradt.Ő csak ott állt a küszöbön,és aggódva sétáltam vissza majd megkérdeztem,hogy mi a baj. Alig tudott valamit kinyögni és láttam,hogy szeme könnyezik. Azt felelte:-semmi, csak ami most előttem van azt láttam álmaimban is.
Énis...énis ugyanezt láttam álmaimban.Én szememben is megjelent egy könnycsepp,majd szorosan megöleltük egymást és ezt mondtam:- Induljunk. Hidd el, elérünk odáig és nem fogunk soha felébredni...
Ott álltunk a cseresznye fa alatt és mosolyogtunk.Ahogy láttam hogy szerelmem és két barátom mosolyog,egy leírhatatlan érzés volt bennem.Boldogság.

by: Kyraa

A hősök dolga nem az, hogy megmentsenek.

Amikor a hőst játszom mindenkit meg akarok megmenteni. Mindig mindekit ki akarok húzni a szarból, mert sokszor nem látják, hogy már milyen mélyen is vannak. És akkor mindig rámszolnak, hogy nem menthetem meg őket, mert nem szabályos. Ha egyszer nekik a mélyben kell lenniük és maguktól kell felmászniuk onnan én nem menthetem meg őket. Egy hős, aki nem tehet semmit, aki nem akadályozhatja meg a dolgokat... Lehet, hogy nemis vagyok hős? Lehet... Csak a magam hőse.
Holnaptól úgy fogok felébredni, hogy senkit nem akarok megmenteni. Hogy hagyom elsüllyedni azt, aki süllyed. Vajon helyesen teszem? Mindig ott marad az érzés, hogy a hőst kéne játszanom, de úgy látszik nem elég az, hogy én meg akarok valakit menteni, ha egyszer az az illető azt hiszi a magasba tőr, miközben süllyed a mocsárban...
Sétálok. Az emberek mosolyogva süllyednek körülöttem kivéve, akik felismerték, hogy süllyednek és most kínszenvedve próbálják magukat kihozni onnan, néhányan meg másznak felfele. Büszke vagyok, hogy ma énis megragadhatom a létrát és mászhatok felfele. A hösök, akik még nem jöttek rá, hogy mászniuk kéne, azok csak járják a végtelen utcákat, ahol az emberek süllyednek, hogy megmentsék őket. Egyszer ők is ráfognak jönni, hogy meg kell ragadniuk a létrát, mert nem menthetik meg őket, csak is kizárólag a maguk hősei lehetnek.

Egy álom...

Egy dallamra beindul az emlékezet és visszaemlékszünk arra a napra...

Arra a napra, ahol mindent tökéletes volt...

Egy álom...
Bár soha ne ért volna véget...

Kora reggel kikeltünk az ágyból és kinéztünk arra a csodálatos utcára a kerten át. Mosolyogtunk. Oda kinn az egész utca sorra tele volt hulló cseresznyefákkal. Olyan csodálatos volt. Elbűvölő. Az évnek egyetlen napján mindent beborít ezeknek a makulátlan virágoknak a halványrózsaszín szirma és akkor minden békében tündököl. Nem csoda, hogy közelebbről akartuk hát látni és érezni ezt a békét. Kimentünk. Ahogy két barátom, majd szerelmem előrement és kilépett a küszöbön előttem a gyönyörű tájba egy vidám festmény mutatkozott meg előttem. Az utca képe, amit azóta látok mióta egy álomban élek és a számomra három legfontosabb személy a világon, akik boldogok. Azt hittem nem létezik olyan, hogy tökéletes. Hogy mindenben van egy kis hiba, de ahogy abban a pillanatban rádöbbentem, hogy ebben a képben, ami pillanatnyilag előttem van nincs hiba egyszerűen könnyezni kezdem. Összetörtem és a szívem olyan boldog volt.

Barátnőm most visszafordult, hogy megnézze hol vagyok és látta, hogy még mindig ott állok a ház küszöbén könnyezve. Odajött hozzám és aggódva megkérdezte mi a baj, mire én alig tudtam kinyögni, hogy: semmi, csak ami most előttem van azt láttam álmaimban is. Erre láttam, hogy barátnőm szemében is megjelenik egy könnycsepp. Ő is észrevette, hogy benne van egy tökéletes pillanatban. Szorosan megöleltük egymást. A fiúk észre sem véve, hogy már csak ketten baktatnak előre mentek tovább, majd egy kis idő után megálltak és messziről odaintegettek nekünk, hogy igyekezzünk oda. Féltem, ha elindulok véget ér az álom. Féltem, hogy nem fogok elérni odáig. Hogy fel fogok ébredni. Kétségbeesett voltam. Talán barátnőm ezt megláthatta rajtam, mert megragadta a kezem és rámmosolygott.
- Induljunk. Hidd el, elérünk odáig és nem fogunk soha felébredni...

És elindultunk azon a gyönyörű, illúziónak tűnő utcán, egymás kezét fogva. Mindkettőn ott nyugvott a tűzpiros fonál, és soha nem szakadt el.

Tudod amikor egy dallamra beindult a képzeletem ott voltam...

Ott voltam, ahol minden tökéletes...

Egy képzelet, amire rátaláltam a saját valóságomban...