3. lecke

Lassan, azt hiszem már ezt is értem. Tényleg jobb csöndben maradni, mint véleményt nyilvánítani annak, akinek mások a meglátásai. Régen, olyan ostobán, harcoltam, hogy az emberek higgyenek abban, amiben én is, hogy értsék azt, amit én is, hogy lássák azt, amit én is... de ennek tényleg nincs értelme. A pesszimista embereket nem fogom meggyőzni arról, hogy az élet szép. De ez rendben van. Egyszer valaki azt mondta:

 "Szeretem az embereket úgy, ahogy vannak: ostobán, betegen, gyáván, félénken... mert unalmas lenne, ha mindenki csak boldog és kiegyensúlyozott lenne. A világra kell buta és okos is. Egyensúly."

 Köszönöm, hogy ezt megtanítottad nekem, mert ezzel együtt valami nagyon fontosat értettem meg. Hiszen minden rendben van úgy, ahogy van és ennek tudatában lenni több gazdagságot hoz számomra, mint bármely kincs a világon. Nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg.

Önzőség

Ha azt mondanám, nem számít senki és semmi, félig igazat mondanék. Egész nap a tükörképem nézegetem és azon tűnődöm, hogy válhatnék tökéletessé, hogy válhatnék gazdaggá, hogy válhatnék elismerté és hogyan érhetném el az álmaim. Az én világomban minden rólam szól és azokról a mellékszereplőkről, akiket szeretek. A többiek nem érdekelnek, így akár távozhatnak is erről a világról, nem fog megérinteni különösebben. Hiszen úgy is mind csak az önzőségünk miatt sírunk. Ha valaki kisétál az életünkből, Önmagunkat sajnáljuk, hiszen szükségünk volt rá, nem tudunk nélküle élni, a jelenlétét követeljük az életünkbe. Ez is csak rólunk szól, nem igaz? Az emberek ezzel nem néznek szembe. Ha szembenéznének, többé nem sírhatnának egy elmúlt szerelmen, egy eltűnt baráton sem. Könnyen elfogadnák és továbblépnének, mert önmagunkon kívülről nézve, azok az emberek mind azért tűntek el, mert ők is önzőek. Az emberi önzőség teszi a világot magányossá, de végül valahol szükségünk van a magányra is.

vers 2.0

Ott voltak ők, akik sosem akarták a békét.
Soha nem is akartam látni a végét,
Folyton azt éreztették velem, hogy nem számít semmi.
Szóval a semmin kívül nem volt mit tenni,
Fel mentem egy magas hegyre és kiüvöltöttem a fájdalmam.
Az összes kimondott ígéretünk már tárgytalan,
Magányos vagyok, akár a varjú, mely a kis város felett száll.
Ott nőttem fel, de már nem kötődöm hozzá.
Régen azt az elvet vallottam,
amit egyszer a gondolataimban hallottam:
Aki nincs otthon ott, ahol van, az szívében a hontalan,
Szóval sehol nem fog otthonra lelni,
Az elszálló idő pedig nem fog ezért felelni,
Maradok az, akivé egyszer váltam,
Az a bűnös lélek, aki még is ártatlan.

Vers 1.0

Már nem tudnád megmondani hányszor,

ütköztünk neki a falaknak, talán párszor,

Elvileg, túl sokszor tiportuk el egymást,

Ez volt az ok, amiért azt kérdeztük: kell más?

A válaszunk mindig körül írta a talánt,

Ezzel akartuk elkerülni a magányt?

Melankólia

1984. július 5.-e volt az emberek naptára szerint, de szerintem csak egy újabb nap, amikor belefeledkezve az életbe zongorázhatok a kis szobámban egy esős napon. Ahogy ütöttem a billentyűket, közben valahogy úgy képzeltem el, hogy a dallamok kiúsznak az ablakomon és felszállnak a messzi szürkeségbe. Talán aznap én sirattam meg az egeket azzal a szomorú melódiával, de tényleg nem tehetek róla, imádtam azt a dalt. Azt akartam, hogy az a szomorúság, ami valaha a lelkembe költözött, hallják az angyalok mennyire gyönyörű is. Hiszen ők nem éreznek, de talán így megérthetik mennyire más itt - a menny és a pokol közötti átmenetben élni. Mikor aztán leütöttem az utolsó hangot az még egy ideig táncolt a szobában és csengett a fülemben, majd elhalkult, s már ki is szökött az ablakon. Vajon ezzel együtt elmúlt az is, amit éreztem? Csak a kitöltetlen csend maradt, a dallam nélküli üres tér. Lehetek boldog, ha szükségem van a szomorúságomra? Az ablakon kinézve az eget kérdeztem, mert az mindig bölcsen hallgatott. Hagyta, hogy megtaláljam az elveszett válaszaim, akár egy szálló madárban, vagy egy tetőről lehullt esőcseppben. Már nem esett. Elmúlt a vihar. Mások azt mondták volna, hogy csak tovább fújta a szél az esőfelhőket. Mások, akik abban a világban éltek, amit úgy neveztek: "valóság". De én azok közé tartoztam, akik a maguk világában éltek, így én azt gondoltam, az esőfelhők alatt több volt a boldog ember, mint a szomorú, így többé nem volt oka maradni.

A valódi gazdagság.

Sose fogok megelégedni a jelenlegi életemmel. Mindig előrébb és előrébb akarok menni. Utazni szeretnék és látni a világot, történeteket hallgatni idegen emberektől, hogy ők hogyan jutottak el idáig.

Gazdag szeretnék lenni.

Tudod, ez mit jelent? Tele akarom tölteni a fejem élményekkel, emlékekkel és tapasztalatokkal. Új elektronikai eszközök, ékszerek, kocsi...? Nem vágytam sose tárgyi dolgokra. Hisz... azokat nem vihetem magammal halálom után. 

Légy ott. Légy a pillanat része. Alkoss maradandót, amire egész életedben emlékezhetsz majd. - ez a célom.

Amikor úton vagy, látni fogsz - fényeket, sötétséget, tájakat, napfelkeltét és naplementét, hegyek, tavak, tengerek és óceánok mögött. Hallani fogsz - embereket, akik nevetnek vagy épp sírnak, villámlást, szelet és zenét, ami belefolyik a pillanatokba és összeolvad velük. Tapintani fogsz - homokot a parton, barátok arcát, kis tárgyakat, amiket magaddal viszel. Érezni fogsz - a szabadságot, a boldogságot és mindent, ami történik körülötted és benned.

Tudod, kik azok, akik nem indulnak el? Azok, akik félnek, akik megragadtak, akik korlátozzák önmaguk, akik lehetetlent mondanak és ezzel letudják. 

És tudod mit? 

Akik nem próbálkoznak életük végéig elérni az álmaikat, 

azok, mint a halva születettek, sosem éltek, csak lélegeznek.

Bokura Ga Ita.

Hé te, képes vagy megmondani, hogyan értünk el egymáshoz, ha végig egy szakadék választott el minket?

Már messze jársz. Nem vagy többé a világomnak része.  Hosszú időt töltöttünk el együtt, még sem kötődök hozzád. Igazság szerint, régen elfeledtelek volna, ha nem suttogják neved a múltból.

Akkoriban el voltunk veszve az érzéseink rengetegében. Te és én, akkor találkoztunk. Megtaláltuk a módját annak, hogyan kezdhetnénk egy új történetet, mely tele van fájdalommal. Emlékszem, a könnyek utáni mosolyunk volt a legszebb és legtisztább. Végül minden úgy fejeződött be, mint abban a filmben. Eltűnt a vonat a messzeségben és többé nem jöttél vissza.

Annyi kérdés volt...

 Hol jársz? Hová mentél? Végig abba a sötét világba tartottál? 

Elengedtem a kezed és rögtön zuhanni kezdtél. Sötét, sötétebb, korom fekete. Végül elnyelt és azok a régi képek már csak fekete-fehér emlékek hulló rengetege a fejemben.

Bokura Ga Ita. Azt jelenti: Ott voltunk.

Együtt, egy hamis világban, ahol a szerelmünk igazinak tűnt.

Ez az, ahol az emlékem mindig véget ér 17 évesen. Ott voltunk.

Többé nem mehetünk vissza.

Nyári este

Néha visszamerengek azokba a régi, homállyal telt nyári éjszakákba, ahol mindig minden olyan édeskén csöndes volt. A néma, sötétszürke fellegek az égről néztek le rám a nyitott ablakon keresztül. Egy hang se zavarta meg az álomba ringatott tájat. Nyugalom és béke volt körülöttem.  A tv fényei körülölelték a kanapét, amin összehúzódtam. Ám a hold hátborzongatóan fényesen tükröződött vissza az ablakokon, odacsalta kíváncsi lelkem. Végig simítottam tükörképén kezem, s úgy tettem, mintha elérném. Közben arra gondoltam, míg ennek az éjnek nincsen vége, mindennek ugyan úgy kell maradnia - tisztának és mozdulatlannak. Nem törheti meg semmi a pillanat varázsát. A holdfényben árnyékot vetnek a távoli hegyek a házakra. Az ilyen éjszakák voltak számomra a legszebbek. S egy hullócsillagra nézve, azt kívántam, maradjon örökké ilyen nyugodt, bájosan magányos minden éjszaka. Amikor a csillagok némán ragyognak és a langyos szellő óvatosan fújja a fák koronáit. A lelkem békére lelt abban a tiszta, zavartalan sötétségben. Azon tűnődtem: Még mennyi időm van a napfelkeltéig? Ez a varázslat festi fel majd a kék eget. Biztosra érzetem, hogy nem sokára integetni fogok ennek az estének is. Csak behunytam szemeim, és tudtam, mire újra kinyitom, már ott ragyog bennük a nap.

Az első vágy. 2. lecke

Első szerelem?
Amikor azt hiszed, hogy majd vele éled le az életed, mert boldog vagy mellette.
Nos. Én ezt sose hittem.
Emlékszem. Három hónap után a vonat állomáson ülve minden 18.-ára beírtam a hónapfordulónkat a mobilom naptárába. Egy, kettő, három... huszonnégy. Pontosan a második évfordulónkig írtam.
"Két évig leszünk együtt, mert nem írtam tovább." Nevettem. Olyan gonoszul nevettem, mint aki látja előre a sorsát. Pedig ez valójában nem így volt.
Eltelt egy év. Majd eljött a második.
Addigra a kapcsolatunk teljesen tönkre ment. Megöltük egymást és az érzéseinket egymás iránt.
Készültem a második évfordulónkra, de közben azon járt az eszem, hogy véget kell vetnem ennek az egésznek. Mikor találkoztunk elsírtam magam. Sajnáltam az egészet, de szakítanom kellett vele. Megtettem.
Pár napon belül elment. Eltűnt az életemből, mintha soha nem is létezett volna. Az első szerelem. Tudtam, hogy nem tarthat örökké. Meggyászoltam.
Csak hónapokkal később döbbentem rá, hogy a naptárba is két évig írtam be az együttlétünk.

Első szerelem?
Őszintén szólva sokan össze keverik a vággyal.
Birtokolni akarnak. Érinteni. Szorítani. Ölelni. Csókolni. Szeretkezni.
Első vágynak kéne nevezni...
Az első vágy, mialatt elkövetjük a hibáinkat.
Hibázunk, hogy mindenhova magunkkal hordjuk, mint valami táskát. Közben eltávolodunk a barátainktól és végül annyi ideig leszünk vele, hogy nem tudjuk meguntuk e, vagy csak képtelen vagyunk nélküle élni?
Undorító, de tapasztalat híján végig megyünk rajta. A szerelem vak? A vágyódás vak.

 Csak tudatni akartam veled, hogy van az ELSŐ és van az UTOLSÓ. A kettő közti átmenetben pedig megtanulunk tiszta szívünkből, birtoklási vágy nélkül szeretni.

"Én nem tartoztam senkihez,

Mindenkihez tartozom."

Önhit.

Van egy nagyon fontos dolog, amit sosem szabadna elfelednünk...

Rengeteg példa tanúskodik erről világunkban. Ott vannak például a Wright fivérek, akik akkoriban, az 1800-as évek végén kijelentették, hogy az emberek majd egy nap repülni fognak. Erre persze mindenki hitetlenkedett, mert ők nem látták ennek a lehetetlen ötletnek a kivitelezését. Annak ellenére, hogy mindenki kinevette őket ők nem adták fel. Repülő szerkezetekkel kezdtek kísérletezni és végül meg is lett az eredménye. Ma azért tudunk repülni, mert ők a többi emberrel ellentétben hittek magukban és az elképzeléseikben.
És akkor itt jön az én egyszerű kis történetem. Sosem gondoltam volna, hogy ez a dolog valóban működik, amíg az iskolában ki nem adták azt a feladatot, hogy alkossunk valami dekorációt a karácsonyi vásárra. Eszembe is jutott egy ötlet. Pingvineket fogok csinálni műanyagpoharakból. A műanyagpoharakra ráragasztok papírt, vagy papírzsepit, lefestem úgy, ahogy a pingvinek kinéznek, majd kötök rájuk sálat és sapit. Mikor felhoztam ezt az ötletet mindenki azt mondta, ezt a dolgot most felejtsem el, mert gagyi. Még a barátnőm is ugyan ezen a tényálláson volt. El is bizonytalanodtam. Teljesen elvették a kedvem, pedig én már láttam magam előtt azokat a cuki pingvineket és tényleg nagyon jó ötletnek tűnt. Nem értettem, hogy lehet gagyi egy ilyesmi. Kicsit magam alá zuhantam, de nem jutott más az eszembe, így úgy döntöttem pukkadjanak meg, akkor is megcsinálom, még ha tényleg béna is lesz. Megcsináltam.

A végeredményért mindenki odáig volt. Azt mondták, nem is hitték, hogy ilyen ügyes vagyok. "Ezt még én is megcsinálom otthon" meg "Csinálj, légyszi, nekem is" volt a reakció. Abban a pillanatban döbbentem rá, hogy nem számít mit mondanak mások, mert csak az számít te mit gondolsz legbelül. Életem egyik legfontosabb tanítás volt ez az élettől. A pingvinek voltak az én repülőim.

Aki nem látta,
 hogy miként regenerálódik
a természet,
az sosem értette meg,
 hogyan gyógyulnak be
 a lelkébe égett sebek.
Amíg az emberek
 újra és újra feltépik őket,
addig a növények
mindenfajta
önpusztítás nélkül
visszanövesztik
a letört ágaik.

Élj igazán.

Mindenki élni akar, de sokan belezavarodnak, mert próbálkoznak, de nem megy. Nem érzik igazán, amit akarnak és kételkedni kezdenek, vajon tényleg élnek e?
 Nincsenek megfelelő szavak arra, hogy kifejezzük az életet, de használhatunk hozzá hasonlóakat, mint a: szabadság, vágy, szerelem, boldogság. Ezek csodálatos érzések, de olykor annyira hajszoljuk őket, hogy meghalunk, mielőtt igazán birtokolhattuk volna őket. Én is csak megpróbáltam élni azokban az időkben, amikor ezeket kergettem. Aztán egyszerre elvesztettem az életem felett az irányítást és hagynom kellett, hogy a dolgok maguktól alakuljanak. Ha az élet azt akarja, hogy összetörjek és megmártózzak a fájdalom tengerében, ezt végig kell csinálnom - gondoltam.  És én csak úsztam, mert nem süllyedhettem el. A tenger közepén aztán megálltam egy pillanatra és egyszerűen hagytam, hogy süllyedni kezdjek. Elvesztettem a küzdés vágyam. Valahogy egy pillanatra bájosnak tartottam a gondolatot, hogy elmerüljek és megtapasztaljam milyen is az a kristálytiszta fájdalom, amikor minden egyes sejtedben érzed. Akkor és ott, azon a legmélyebb ponton nyertem vissza az irányítást. Megértettem, hogy én döntök arról, miként és mennyire akarok érezni. Valahol mindig is gyönyörűnek találtam reményvesztettséget érezni, mert hihetetlen gondolatok születtek belőle. Még mindig emlékszem miket gondoltam akkor.
"Véget ért az életem, megragadtam és elvesztem, mint a boldogságom. Ezek a sebek örökké figyelmeztetni fognak, hogy ne bízzak senkiben. Fel fogom írni a neved egy papírra és elégetem. A hamvait pedig szélnek eresztem. Remélem azokban a pillanatokban te is égsz majd, mert a bűnösök nem érdemelnek mást."
Ahogy egyre csak süllyedtem a mélységben, megszólalt bennem a másik felem, az aki mindig kimentett az ilyen helyzetekből. Tudtam, hogy valójában erős vagyok és mielőtt végleg megfulladnék a felszínre török és mély levegőt veszek, ami visszahoz az életbe. Túl éltem és tovább úsztam. Hogy mi jött az után? Kiúsztam. Most, hogy túl voltam a legmélyebb ponton az élet beavathatott azokba a dolgokba, amiket nem értékeltem volna, ha nem süllyedek el. Nem értelmetlenül állított próba elé. Már nem kergettem az életet, hanem a részese voltam. Megéltem a boldogságot, a szerelmet, a vágyat, a szabadságot és mindent, amit érezni akartam.
Azt hiszem ebből már mindenki érti a lényeget. A legmélyebb ponttól mindig csak felfelé vezet az út. A fájdalom csak mint a hideg zuhany, felébreszt, hogy érezd mennyire is élsz valójában. Érdemes hát várni és küzdeni, mert ha már megfelelő bölcsességgel és tapasztalattal rendelkezel, az élet beavatottja leszel és megtanulsz uralkodni a világod felett.

Mint a rózsák.

Ő az. Pont úgy néz ki, mint aki össze fogja törni a szíved. Még is követed őt a sötétségbe. Azon a helyen nem lelsz fényre, de hinni akarsz benne, hogy talán te lehetsz az. 
Tudod, annyi rémes történet után, amit hallottam, azt kell hogy mondjam: nem! Sosem lehetsz a fény, mert ő túl sérült, hogy megmentsd. Lehet akármekkora fényed is, ha nem nyitja ki a szívét sosem éred őt el igazán. Próbálkozhatsz akár ezerszer is, ő egy olyan virág marad, aki a teljes sötétségben nevelkedett, így számára ismeretlen a fény. Ő az, akit a fájdalom dédelgetett és a harag növesztett. Talán, mint a rózsa tele van tüskékkel, hogy megvédhesse magát, így ezerszer is megszúr annak ellenére, hogy nem akarja. Meg fogja mutatni mennyire fájt neki. De ne próbáld meg letörni a tüskéit, mert hozzá tartoznak. Add fel, ha nem vagy elég erős hozzá, mert ha nem tudsz ellenállni téged is magával ránt a mélybe, ahol ő megtanult élni, te pedig nem.

A véletlen tudatos.

Ma olvastam egy történetet egy lányról, aki a szülinapján az égbe küldött egy lufit a nevével és címével. Hetekkel később aztán érkezett hozzá egy levél valakitől, hogy megtalálta a lufit egy bokornál, rákötve a levéllel. A pláne ebben a történetben az, hogy a levél írójának ugyan az volt a neve, mint a szülinapos kislánynak. Ráadásul a hajuk és szemeik színe is megegyezett és ugyan olyan állatokat tartottak. A történet írója az ilyesfajta igaz történetekből kiindulva, azon filozofált vajon léteznek e véletlenek, vagy minden elvan rendelve és az univerzum tudatosan hozza létre ezeket az eseményeket.
Én úgy hiszem, véletlenek egyszerűen nem léteznek. Ezt valahogy mindig is éreztem, hiszen történtek velem apró véletlenek. Például gondoltam valakire és az másnap keresett, vagy találkoztam vele. Vagy épp pont ott volt valaki, akire abban a helyzetben szükségem volt. Ezek apró véletlenek, mindig csak megmosolyogtam őket, hiszen ezek csak apró csínyek az élettől. Aztán egyszer csak velem és barátnőmmel is történt valami megmagyarázhatatlan. Törökországi utunk előtt a reptéren megláttunk két fiú testvért. Gondoltuk, majd az út során megismerkedünk velük, ezért nem kértük el a nevüket rögtön. De végül úgy hozta a sors, hogy nem egy szállodába kerültünk. Hazafele menet a nyaralásból a buszon a hátunk mögött ültek, de akkor meg valahogy még a török bűvölet alatt álltunk, eszünkbe se jutott, hogy most ismerkedjünk. Így hát úgy ért véget a nyaralás, hogy: Ó, a francba el kellett volna kérni a nevüket. Na de nem búslakodtunk, még mondtuk is: biztos látjuk őket még. Ami elég valószínűtlen volt, hiszen azt se tudtuk kik ők és még életünkben nem láttuk őket. Tehát otthon voltunk egy hetet, aztán barátnőmmel ismét összepakoltuk a cuccainkat és elindultunk le a Balatonra. 3 napot töltöttünk ott. Első nap körülnéztünk, lepakoltunk, semmi különös. Második nap aztán elmentünk a helyi tescoba bevásárolni. Végig futottunk a sorokon, bekapkodtuk ami kell, aztán irány a kassza. Barátnőm még akart venni egy üveg ásványvizet, így ő lemaradt, de én már a kassza fele indultam és egyszer csak annyit látni, hogy megtorpanok és tátott szájjal nézek előre egy fiúra, majd elkezdtem ordibálni barátnőmnek, hogy: ÚR ISTEN AZ NEM Ő? És igen, ő volt. Az egyik fiú a török nyaralásról, akinek el akartuk kérni a nevét. Mégis mennyi esélye van annak, hogy a nyaralás után egy héttel mi is és ő is ugyan azon a helyen nyaralunk ISMÉT és ugyan abba a tescoba megyünk vásárolni, ahova ő, ugyan abban az időpontba és a kasszánál találkozunk? Teljesen ledöbbentünk. Szó szerint nem tértünk magunkhoz. Ezek után már holt biztos voltam benne, hogy véletlenek nincsenek. Ennek így kellett történnie.