Lehetnél...

Lehetnél olyan, mint Toscana. Sétálnék dombjaidon, az érett szőlőfürtök közt. Mindből kiváló bor készülne, mert gondoskodnék róla. Arany napfelkeltéid festeném és napnyugtáidról írnék verseket. Mindig inspirálnál. Lehetnél olyan is, mint Bodrum. Énekelhetném éjszaka a mólóról az összes kedvenc dalom a tengerrel és annyi színes italt ihatnék, amennyi még épp elegánsan tart. Elmondhatnám az összes titkom, mert úgy kezelnéd, mint a sajátjaid. Lehetnél egy kicsit Barcelona is. Tudod, sok furcsa színben tűnnél fel, s talán nem lennél a kedvencem, még is benne maradnál a fejemben. És ha még kívánhatok, akkor azt kérem, légy olyan őrült, mint Tokyo. Nyughatatlan, hogy valami új történjen. Felmehetnénk a legmagasabb felhőkarcolóra, hogy felhőket csodáljunk. Ugyan akkor maradj olyan klasszikus, mint New York. A Broadwayen sétálnék vörös rúzsban, soha meg nem unva hangulatod. S mond csak leszel e olyan, mint Budapest? Hogy mikor rád nézek, azt érezzem, tartozok valahová. Mint mikor felnősz egy barátod mellett és otthonodnak érzed.

v a d - s z e l e k

Kifújt a szél az ablakon. Akár a papírokat, könnyeden felkapott és kivetett, hogy azzal útjára eresszen. Én pedig csak nézni tudtam, hogyan száll megannyi emlékem szerteszéjjel a világba, megannyi szó, megannyi érzés. Csak nézni tudtam, miként a sors távolságot mér közénk. Utánad sem kiáltottam, búcsút sem kívántam mondani. Pedig tudtam, hogy életembe már nincs visszatérted, nem jő el új hajnalod. S még is madarak bölcsességével hallgattam. Álltam tovább tekintetemmel, ahogy eltűnsz a távolban, mosolyogva, mert már tudtam, hogyan kell elengedni.