kiszakadás.

 Hirtelen sivatagodban találtam magam. Sivár, élettelen és rideg volt. Csak a délibábok próbálták elhitetni, hogy lakozik bármi is benne. Hiányzott az otthonom. Napok óta csak homok és hőség, a kirepedezett bőröm érzem. Ki akarok jutni innen, meg akarom szakítani a kapcsolatot veled és ezzel a végtelenül monoton tájjal.

 Próbára tettél, kihasználtad lábnyomaim, hogy azt mutasd, van ki megél benned. S én kábultan bolyongtam a dűnéken, azt remélve, hogy megjutalmazol egy oázissal. Tele ittam magam kegyelmedből. Azonban ott sem volt sokáig maradásom, hiszen hiányzott az otthonom. Nem csábított maradásra, hogy életben hagysz.

 Most tehát kiszakadok ebből a hátborzongató csendből, melyet egykor homokviharok és délibábok éneke tört meg, hogy egy percig se lássam arcod valódiságát. Menekülök előled, nehogy elnyelj engem is. S mint a szerencsésebbek, most én is hátrahagylak.

Elveszett nevek.

 Nem emlékszem pontos mikor jött el az a pont. Egyszer csak üresség vett körbe és minden olyan idegenné vált. Hirtelen nem volt nevük. Átformálta arcukat az idő: a környezetem, a kapcsolataim, az élethez való hozzáállásom és jó magam... újra kellett mindent fogalmaznom, mert többé nem voltak aktuálisak a fejemben lévő leírások róluk

 Egy ideig azt hittem, hogy a régi gondolkodásom, a régi fogalmak, amiket az új dolgokhoz rendeltem, majd ugyan úgy megállják a helyüket. Szólíthatom őket ugyan úgy. Biztos voltam benne, hogy ez csak amolyan "átmeneti krízis", a művész bennem most szünetet tart. Azonban nem csak szünetet tartott, de egyenesen felgyújtotta magát és porrá égett.

Talán ez a fajta veszteség egy olyan hiányossággá lett, amit nem tudtam feldolgozni. Ez pedig agresszióhoz vezetett. Egy mély, gyötrő, tudattalan düh uralkodott el bennem. Nem volt mivel helyettesítenem a bennem élő alkotót, aki mindig is azért felelt, hogy felszínre hozza az érzéseim. Elvesztem. Kezdtem bevallani magamnak, hogy nem ismerem a körülöttem lévő dolgokat. Nem tudtam minek mi a rendeltetése és hogyan fogjak hozzá, hogy rendbe tegyem a fejemben lévő zűrzavart. 

Annyi helyre rohannék, csak hogy megtaláljam ki is vagyok épp most. Azonban lábaim földbe gyökreznek a félelemtől, hogy mi van, ha rossz felé indulok. Szóval az idő csak telik és telik ebben az idegen világban és Én még nem vagyok felkészülve rá, hogy mindennek új nevet adjak.

Elvették a nyarat.

 Pár éve úgy vártam a nyarakat, mint a napraforgók, hogy végre feljöjjön a nap. Mindaddig lehajtott fejjel jártam, visszafogtam lelkem zaját az őszi napokra, teljes némaságot fogadva a telekre. Aztán jött a tavasz, s mint a medvék a barlangból én is előbújtam, de lelkem igazán csak a nyarak vibrálásának élt. Annyira tág lett a melegtől a világ, hogy egészen messzi partokig kitárulkozott s én nem győztem magamba szívni azt a sok eszméletlen szépséget.

Mi történt mára? Elkoptak a nyarak. Árnyék vetült ragyogó arcára, s most csak félig önmaga. Egy vírusról beszélnek, már-már ordibálnak róla, mely rátelepedett mindenre, még rá is. Eltüntette a szabadságot, kivonta e meleg évszakból. Eltűnt vele minden szenvedélyem is. Ki képes így megmérgezni a nyarat? Forrongó dühöm alig bírom visszafojtani, mert én már mennék felkutatni a tettest. Mennék és megállítanám, hogy tovább terjeszkedjen. De úgy tűnik, egyedül vagyok az utcákon. Magányosan rovom a tereket, a sikátorokat, a fojtogatóan összezsugorodott világban. Mintha egyre kisebb lenne...

 S azt veszem észre, hogy Ők nyertek. Hogy senki nincs mellettem, s hogy Ők túl sokan lettek. Elvették a nyarat... 

Azt mondta, neveljem fel a madarait, majd egy napon eresszem szabadon őket. Ő persze útra kélt, nem tudott maradni, felelősséget vállalni értük. Hasonló volt hozzám, de én tudtam maradni. Szerettem a feladatokat, amiket kiszabott nekem. Talán csak ezeket tudtam véghez vinni, semmi mást. Szóval maradtam és felneveltem azokat a madarakat. Etettem, itattam őket. Neveket adtam nekik. Figyeltem rájuk. Meséltem nekik a világról, rólad és a nagy kalandjairól az ég alatt. Persze ők csak szemeimen keresztül értették meg, hogy mit mondok. Csak a tekintetem tudott nekik igazán tanítani.

 Aztán eljött a nap és kiengedtem őket a kalitkából. A te madaraidnak szállnia kell - azt mondtad. Úgyhogy kitártam kezeim és repülni tanítottam őket. Pár héttel később kitártam az ablakot is, bár nem voltam benne biztos, hogy annyi idő után el akarom engedni azokat a madarakat. Egy pillanatra meg is ijedtem, hogy mi lesz velük és visszazártam.

 Sírtam és sírtam, míg a madarak nem értették miért vagyok olyan szomorú. Azonban mindig elvégzem a rám szabott feladataid, úgyhogy végül rászántam magam. Ismét kitártam az ablakot és hagytam, had szálljanak el a messzeségbe. Hálátlanul hagytak el, mintha nem jelenték semmit nekik. Oda kint vagy valahol te is, így aztán abban reménykedtem, hogy egy napon találkoznak majd veled.

 Azok a madarak most minden nyáron visszatérnek és énekelnek nekem az ablak alatt. Most ők mesélnek nekem rólad, átadják hozzám írt verseid.

Felnőttek, akik sosem hagyták el az Óvodát.

 Ahogy egykoron Jim Morrison is közömbösen énekelte: "People are strange". Mindezt persze nem értheted addig, amíg véget nem ér az óvoda, ki nem jártad az iskolákat és végül eljutottál a felnőtt korig. Az emberek idegenek. Legalábbis én egyre inkább távolodom tőlük és egyre inkább nem értem őket. Vagyis... bárcsak ne érteném őket, de imádom a pszihológiát, az emberi lélek mélységeit tanulmányozni, az érzelmek pedig főként az életem része, szóval legyen szó bármilyen élethelyzetről is mindet át tudom érezni. Ez az én hátrányom. Mert míg én azon vagyok, hogy ne ártsak nekik, ők nem ennyire tudatosak. Szóval talán megvan a másik méltán híres szám is, John Lennontól az: "Imagine." A békéről, a szeretetről és a megértésről... Na, az amiről az a szám szól, tényleg csak egy "Képzeld el" féle jövő, ami felé a jelenlegi társadalom nem hogy nem tart, de távolodik. Hiszen nem egymás javát akarjuk, hanem egymás vesztét. Nem segítjük egymást, hanem hátba szúrjuk a másikat, csak hogy előrébb jussunk.

"Drága Isten, tégy engem madárrá, hogy elszállhassak innen messzire."

Nem egyszer találkoztam már életem során felelősséget egyáltalán nem vállaló, szurkálódó, önmagát sem vállaló emberekkel. Beteg társadalomban élünk. A felnőttek, bár látszólag elhagyták az óvodát, mégsem jutottak el felsőbb szintekre, mint egy óvodás. Árulkodnak, kiközösítenek és csúfolódnak, pont, mint öt évesen is tették. Fejlődnek? Észreveszik maguk? Nem. Jöhet nekem bárki a magas IQ-jával, a 6 diplomájával, ha egy emberi roncs és saját magát nem képes észrevenni, vagy kezelni és ez által másokat tesz tönkre. Persze, ez első sorban nem az emberek hibája, ez több generációra visszavezethető, mondjuk ki: elbaszott nevelés.

Azért írom ezeket a sorokat többségében, mert elegem van: a rosszindulatból, a kétszínűsködésből, a felelőtlenségből. Ez nem azt jelenti, hogy Én tökéletes vagyok, mert én se vagyok éppenséggel életem legvidámabb szakaszában, de Én még mindig igyekszem észrevenni magam és felelősséget vállalni magamért. A társadalom nagy része viszont nemhogy felelősséget nem vállal, még csak észre sem veszi, hogy megállt az 5 éves szinten.

Ez a kis bejegyzés nem fog sok mindent változtatni ezen a helyzeten. Hacsak nem tudatosít arra, hogy gyerekek közt élünk és úgy is kell bánnunk velük. A tudatos embernek kell tudatosnak maradni és "nevelni" ezeket az embereket. Talán ez csak egy emlékeztető nekem, aki igyekszik a legjobbat kihozni önmagából, hogy egy sérült ember, valószínűleg sérült gyermeki énnel, akkor sem fog hozzám jó lenni, ha én sosem ártottam neki. Mert velem ellentétben, ő nem nőtt fel. Egy bántalmazott gyerek pedig maga is bántani fog, mivel ezt látta. Nem tanult meg szeretettel reagálni, mert nem nevelték szeretettel. Nem olyan környezetben nőtt fel ezért valószínűleg önmagával is ilyen kritikusan bánik. Ezek az emberek maguk is csak védekeznek a kegyetlen társadalom ellen és azt a technikát választották, amit ők maguk is tapasztaltak: a gyűlölködést.

"Szükségem van rá, hogy meghallgass."

Úgyhogy, Te, aki épp ezt a bejegyzést olvasod, és valószínűleg tapasztaltál már ilyet, remélem szeretettel neveled a gyerekeid, vagy "gyerekeid" oda kint a nagyvilágban. Mert a világnak nagyon nagy szüksége van a szeretetre, megértésre és jóindulatra.

A macskalét

Ha valaha kiszeretnék magamból, Te lennél az első, akiért futnék. Aki ellepné szívem sötét üregeit. Áthatolnál minden masszív védelmemen, ami távol tart a külvilág mocskától. Nem vagy tudatában Önmagadnak, ezért részemmé válnál, ahogyan még senki, és én pont ezért arcodat viselném, annyira eltelnék veled. Láthatnád, amit senki ezen a világon. Ha nem lennék annyira kényes, öntörvényű teremtmény, hogy a magam útját járjam, bevonnálak világomba mindenestül. Minden a tiéd lenne, mert szelíddé válnék gyengéd érintésedtől. Öledbe kényelmesednék és összegömbölyödve dorombolnék neked. Te lennél az első...

kíváncsi lennék...

 Kíváncsi lennék, merre sodorna a szél téged, ha eleresztenélek. Oly messze mindentől, tőlem, tudom. A naplementében elmerülnél és eltűnnél. Könnyel búcsúznék tőled és ott lennél minden sóhajomban. Te lennél a nyárral visszatérő fuvallat, mely lágyan simogatja arcom. Emlékeztetnél minden szépre, s ugyan nem látnálak, valahogy felkavarnád szívem. A messzeségbe néznék és én is futni akarnék utánad. Mágnesként vonzanál, vinnéd magaddal lelkem. Valójában soha el nem hagynánk egymást, csak távolság kerülne testeink közé. S mond, mi az nekünk, hisz túl élnénk az időt is és végül újra eggyé válnánk.

c s ö n d

Csöndben voltam, mint aki nem talál szavakat. Hagytam, hogy megtöltse a levegőt a dermedtség, a mozdulatlan időtlenség. Általában nyughatatlan és izgő-mozgó vagyok, de most inspirálatlan lelkem semmi sem tudta lázba hozni. Elmélkedtem csak a száraz tényeken, a mindennapok unalmán. A fonal mely nem lengett ki már hónapok óta, pedig egykor föl s le ingadozott. Persze elégedetlen voltam az örök változással, a mindig folyó történésekkel. Újra meg újra lefestettem emlékeim, csak hogy minden alkalommal hozzá tehessek egy színt, mert másképp is látni kívántam. 

Most elég nehéz elképzelni fiatalságom hova vitte a szürkeség. Halványodik szemeimben minden őrült éjjel és lassan nyoma sincs a vadságnak, amiért éltem. Nem mennék vissza a sötét időkbe, az esztelen érzések közepébe, mikor túl kíváncsi voltam, ezért vonzott az idegen. Pedig sosem szűnő kaland vágyam még most is vinne ezer felé. Még is, egy időre kiválasztott a csönd és most, ha torkom üvöltésre kényszeríteném is, egy hang se jönne ki... De mind ismerjük milyen ereje van a vihar előtti csendeknek.