Intelmem

 Amíg mezőket tapostak lábaink és kék búzavirágok futottak végig a távoli réten, halvány sejtelmét sem adta a nyár, hogy eltörölnék emlékeim...

 Belezuhantunk a fülledt, zsizsegő éjszakába, szívünk táncparketten érezte magát. Különböző ritmusokat ütött, közelségünk mértéke diktálta az iramot. Allemande tekintetünk találkozásakor, bécsi keringő mikor vállaink egymásnak értek, aztán már saját testeink komponáltak újfajta, szédítő táncmódokat. Talán Shostakovich híres waltzával egyezhet a ritmusuk. Sóhajaink átíveltek különböző időzónákon, s talán nem is találnak vissza hozzánk. 

Még mindig látom, ahogy fütyörészve sétálsz bakancsodban, port taposva, még is lépteid elegánssága kastélyok udvaraiba idéz. Hazafelé tartasz, s tekintetem még akkor is követ, mikor már nem találja pontod a messzeségben. Azzal mintha szünetet tartanának egy előadás közepette, elvész a hangulat, változik az atmoszféra, elfull a nyár is és én ott találom magamat a hűvös novemberi hidegben. Emlékeim a nyár végével távoztak, elvitte őket az utolsó naplemente a búzák és nyárfák hátterében. Nyirkos, sötét hideg vette át kényelmes helyét elmémben arcod fényének, érintésed morajló szenvedélyének, s csak homályt hagyott maga után tekinteted áthatóságából.