Látó vakok.

Volt egy lány az osztályban. Folyton róla kérdezgettek.
- Az a lány, aki mindig fehérben jár és egy szót sem szól soha. Ismered őt?
- Igen, ismerem.
- Elég magának való teremtés. Úgy tűnik, mint aki a maga világában él.
- Igen, Ő ilyen.
- Vajon miért szeret magányos lenni? Én sose akartam egyedül lenni.
- Ő sem szeret. Valójában egész életében küzdött ellene, de sose tudta legyőzni...
- Hogy érted ezt?
- Tudod, volt valaki, akit szeretett, de az nem szerette viszont. Ezt tudván mindenhova felírta a magányos szót és bárhová járt is az egész világban csak a magányát látta. Hiába voltak, akik szerették, hiába voltak, akik figyeltek rá, Ő sosem vette észre ezt, így azt sem, hogy végül tényleg magányos lett. Számára nem változott semmi... akkor sem, mikor már nem beszéltek hozzá.
Az a lány az osztályban, a barátom volt.

Te vagy a saját démonod.

pillangó

Érdekes az élet... hogy ennyire messzire tudunk sodródni. Most én vagyok a vágyódó, te a vágyott. 
Itt... Minden olyan, mint egy álom, amiben nincs meg az egység. Nem vagyunk egymás részei. És még ha tudom is hogy ugyan olyanok vagyunk, ebben a leegyszerűsített világban nem tudlak érinteni. A kezeim túl rövidek, hogy elérjenek hozzád. De még ha nem is jelensz meg a valóságomban, a mosolyod, mely ámulatba ejtett, s ami miatt elfelejtek lélegezni, olyan erősen hat rám, hogy én is mosolyogni kezdek. Remélem ismered az erődet, hiszen egy csoda vagy. Egy pillangó. 

ébredés

Ma valami csodálatos dolog történt. Kinyitottam a szemeim és ahogy felhúztam a redönyt, láttam felkelni a napot. Bearanyozta a vidéket. Hálát adtam érte, hogy láthatom, hiszen lenyűgöző a látványa. De itt még nem ért véget a csoda. Bármerre vitt utam, mindenben láttam a napot. Minden fénylett - az emberek, a szálló madarak, de még a tárgyak is. Annyira fantasztikus volt látni a valójukat. Látni a nagyszerűségét a világnak. Olyan volt, mintha ma keltem volna fel életemben először.

- Hol vannak a barátaid?
- Nincsenek barátaim.
- Miért?
- Mert veszélyes önmagamra nézve. Amikor legutóbb volt egy, mindent megtettem érte. A végén előrébb helyeztem önmagamnál. Így ment ez évekig, míg végül el nem aludtam. Mire felkeltem abból a hosszas álomból, újult erőkkel arra eszméltem rá, hogy már nincs szükségem rá. Rájöttem, hogy magányosabbá tesz és elkeseredettebbé. Ez nem az ő hibája. Én vagyok ilyen típus.
- És akkor én? Én mi vagyok?
- Te? Te az én kedves gondolatom vagy. A belső hangom.
Aztán hallgattam tovább az esőt.