Hirtelen szemeiden keresztül akartam látni a nyarat, minden érzéseddel, amiket kalitkákba zártál, melyek viharokká tornyosultak fejünk felett. Bőrödbe bújtam volna, hogy kiereszthessem azokat a madarakat. Furcsa mód tudtam, hogy egy másik világból elérlek és együtt sétálunk a sziklák felé. Meg volt a magunk nyelvezete, ahogyan a rokon lelkeknek. Néha követtél és néha én követtelek. Belekényelmesedtem ebbe a táncba.
Néha egyedül is végigtáncoltam a nap égette partokon, mert végül én mindig is eleresztettem a madaraim. A szemeimben aligha lett volna titok, folyton túláradtam. Nem úgy, mint alakod, melyről nem lehetett megállapítani, épp miért ül mellettem. Úgy tűnt, csak közösséget akar vállalni létezésemmel. Jött, hogy fejtegessem, mi céllal épül be világomba most éppen Ő. Összekevert neveink közelségünk bizonyítékát hordozta valami ködös előző életből. Mindketten figyeltünk, bármelyikünket is szólították.
A nyár elfolyt, eltűnt a horizonton. Augusztusra már kiforrott milyen ízét, milyen illatát hagyja majd maga után ez a forró, szentimentális évszak.
