A kapun túl...

Van egy kapu a külvilágba. Sokan élnek ott, kiköltöztek és csak ritkán járnak vissza. Mostanában sokszor léptem ki ezen a kapun, hogy én is az élet sodrásában legyek, hiszen folyton érzem a hívását. Érzem, hogy a dolgoknak haladniuk kell. Nem vesztegethetem az időm. Szóval kimerészkedtem, és valahogy napokig csak kóboroltam, pihenés nélkül. Nem volt megállás, lábaim folyton vittek egyik helyről a másikra. Rengeteg kint élővel találkoztam, kevéssel, akik még vissza járnak a kapun túlra. Sok minden történt velem, de... 

A végén nem tudtam miért vagyok kint. Nem tudtam miért vagyok fáradt, miért érzem a diszharmóniát a lelkemben. Szellemmé alakultam, aki csak bolyong, de életet tapasztalni már képtelen. Végül valahogy visszataláltam a kapun túlra. Még sosem tartózkodtam ennyi ideig oda kint, a zajos madarakat hallgatva nappal, a farkasok sikolyát éjszakánként. Telve voltam a külvilággal és többé nem tudtam kezelni azt a sok színt körülöttem és bennem. Vissza mászva a kapu mögé, összekuporodtam és kitekintettem, mint az ablakon szokás. Végre meg tudtam pihenni. Végre nem kellett szerepeket öltenem, játszanom, táncolnom, nevetnem, vagy sírnom. Végre nem voltam része mindannak a zűrös dolognak oda kint. Nyugalom vett körbe, s a kintről érkező zaj már távolinak tűnt.

Ismerhetnéd milyen vagyok. Elfelejtek dolgokat, ha valami újat találtam. Képes vagyok ott hagyni mindent, hogy kíváncsiságom szomját oltsam. Nem vagyok túl jó a titkok megtartásában, de mindig átalakítom őket egy kicsit, mikor tovább adom, hogy megmaradjanak önmagukban. És azon tűnődöm, mennyi történetem szaladgál a világban. Fent vagyok egész éjjel csak, hogy oldalakat írjak, majd semmisé tegyem őket egy mozdulattal. Jó vagyok a megtévesztésben, kaméleonnak kellett volna születnem. Beleolvadok minden kor divatjába, de valahol eltérek mindtől, hogy láthassanak. Hajlamos vagyok a túlzásokra, a végletek közé esni, hideggé válni a legforróbb nyarakon. Valahogy mindenbe beleszeretek, de olykor mindenből kiszeretek és irányítani tudom mikor tegyem ezeket. Ám hiába műalkotás az életem, ha ti nem láthatnátok, ha szerelmem nem szólna nektek, mindez semmi lenne. Semmi lennék, minden nagyszerűségemmel együtt.

Tovább.

Vad szelek járnak. Pusztítanak és folyamatos készenlétben tartanak minket. Megváltoztatják a rendet körülöttünk és új normákat teremtenek. Kivívják, hogy semmi se térjen vissza a régi formájába, hiszen változnia kell a világnak.

Hogy vagy ezekben az időkben? Miken mész keresztül? Remélem megtalálod a válaszaid és valahogy rendbe jössz. Mert biztos vagyok benne, hogy ezekben az időkben többet és többet szenvedsz. 

Én jól vagyok, amennyire csak lehet. Most éppen nem a világot járom, de a fejemben még mindig túl messze járok az otthonomtól. Tudod milyen érzés folyton menni és csak menni? Még ha csak képzeletben is teszed meg ezeket az utakat... mintha sosem találnád meg hová illesz, ezért valahogy mindenbe bele illesz. 

Még most sem értem igazán, mi történik velünk. Még most sem értem a legmélyebb érzéseim, hogy mit miért teszek, s hogy miért érzek meg előre olyan sok dolgot? Nem értem, hogyan kommunikál velem a világ, csak ösztönösen reagálok szavaira. Valamiféle transzformáción megy keresztül a lelkem.
Talán igaza van a romantikusoknak. Az élet csodaszép. És ezt valahol én is megértettem, minden nehézségével, fájdalmával, gyászával együtt. 

Lehetnél...

Lehetnél olyan, mint Toscana. Sétálnék dombjaidon, az érett szőlőfürtök közt. Mindből kiváló bor készülne, mert gondoskodnék róla. Arany napfelkeltéid festeném és napnyugtáidról írnék verseket. Mindig inspirálnál. Lehetnél olyan is, mint Bodrum. Énekelhetném éjszaka a mólóról az összes kedvenc dalom a tengerrel és annyi színes italt ihatnék, amennyi még épp elegánsan tart. Elmondhatnám az összes titkom, mert úgy kezelnéd, mint a sajátjaid. Lehetnél egy kicsit Barcelona is. Tudod, sok furcsa színben tűnnél fel, s talán nem lennél a kedvencem, még is benne maradnál a fejemben. És ha még kívánhatok, akkor azt kérem, légy olyan őrült, mint Tokyo. Nyughatatlan, hogy valami új történjen. Felmehetnénk a legmagasabb felhőkarcolóra, hogy felhőket csodáljunk. Ugyan akkor maradj olyan klasszikus, mint New York. A Broadwayen sétálnék vörös rúzsban, soha meg nem unva hangulatod. S mond csak leszel e olyan, mint Budapest? Hogy mikor rád nézek, azt érezzem, tartozok valahová. Mint mikor felnősz egy barátod mellett és otthonodnak érzed.

v a d - s z e l e k

Kifújt a szél az ablakon. Akár a papírokat, könnyeden felkapott és kivetett, hogy azzal útjára eresszen. Én pedig csak nézni tudtam, hogyan száll megannyi emlékem szerteszéjjel a világba, megannyi szó, megannyi érzés. Csak nézni tudtam, miként a sors távolságot mér közénk. Utánad sem kiáltottam, búcsút sem kívántam mondani. Pedig tudtam, hogy életembe már nincs visszatérted, nem jő el új hajnalod. S még is madarak bölcsességével hallgattam. Álltam tovább tekintetemmel, ahogy eltűnsz a távolban, mosolyogva, mert már tudtam, hogyan kell elengedni.

vidd magad haza

 Mostanában azon tűnődöm, hogy mennyit kéne sétálnom ahhoz, hogy a tengerhez érjek. Barcelona partjai végtelen messzinek tűnnek innen, ahol ábrándozok. Talán csak be kéne csuknom a szemeim és erősebben képzelnem, mint szoktam? Hamarabb odaérnék, hogy elkapjam a naplementét. Hamarabb azok közt a színek közt találnám magam, amiket a vágyott város fest. Ki ismeri eléggé ezt a világot, hogy azt mondja lehetetlen így utazni? Soha senki nem bizonyított még a szavaival, hogy ez ne lehetne így, én pedig túl szentimentális vagyok.

 Amikor máshol vagyok, kicsit otthon maradok, és kicsit mindig máshol járok, mikor még csak haza sem értem. 

Megjövünk, írunk egy történetet, aztán lelépünk. Valami ilyesmi. Ha kérdeznéd, az egész csak egy szimuláció. A fejünkben létrehozzuk a valóságot és valahogy mindannyian egyszerre. Azonban még így sem teljesen azonos. Különböző aspektusai teljesen mások egyénenként lebontva. Szemeink tükrében nem csak a színek, de a formák, a méretek, a fogalmak jelentése is eltér. Kérték, hogy ne kutassam ezeket. Azt mondták, fel kéne hagynom a megértéssel. De nem hiszem, hogy menni fog. Ki kell magam ütnöm, teljesen. Akkorára kell építenem az én Babilon tornyom amekkorára csak lehetséges. Köztem és az akkori emberek közt, akik fel akartak érni Istenhez, még is hatalmas különbségek vannak. Én tudom, hogy az a torony összeomlásra van ítélve. Tudom, hogy Istent elérni értelemmel nem lehet. De úgy érzem, ha egyszer leomlott az a hatalmas torony, ha majd rám omlik, talán valami megváltozik. Remélem megváltozik.

Hogy milyen világok hatnak rám?

Az áttörhetetlenek.

Azok, melyek csak félig engednek befolyni, s csak félig láttatják ködből hegycsúcsaik. Olyanok, melyek távolról is elragadják tekintetem, s közelről oly részletesek, hogy elveszek elemzésükben.

A bonyolultak.

Akikre nem hat egy, de oly sokan, hogy meghatározhatatlanná válik miből is épülnek fel. Amikre mindenféle kor szelleme hat, s minden stílusból magukra öltenek.

A víziókkal teltek.

Akik belemeredve a vak sötétségbe mindenféle számokból, s színekből mozgó jövőt alkotnak. Elhitetik képzelgéseik, s jelenbe csalogatják mások elméit felhasználva.

A hűtlen hűségesek.

Akik csókot nyomnak ajkamra, majd búcsút nem ismervén távoznak. Akikkel örökre egymásban ragadtunk, lelkeink forrt csak össze.

az a bizonyos piros táska

Talán haza térek, oly sok idő után. Ahogyan a folyók tengerbe ömlenek, tengerek pedig tán óceánok bölcsőjébe. Nem leszek többé hűtlen, vándor, mint az esők. Megtalálom helyem, s letelepszem ölében. Lehunyom szemeim, hosszan pihenek, míg hallom járni kelni a világot. Cipőik sietve érintik a betonföldet. Kalapjaik majdnem tova viszi a szél. De mást nem látok belőlük, csak sietségük. Sietséget, kezében piros táskát, amint vissza tér a múlt, magával hozván a jövőt. Hát ez lenne a jelen.

Míg ők, művészek, vérbe fagyva, szerelemtől halnak, addig tekintetem elkóborol előlük. Nézem az eget, s nem törődök szenvedésükkel, mert tragédia a lelkem, hát miért közösüljek drámájukkal. Hideg leszek, egyedül, és ringatom fénylő boldogságom, mely mindig velem ellentétes időkben létezik. Nem gyűlölködöm, mert egyensúly van bennem akkor is, mikor mások gyilkolás vagy csók felé hajlanak. Híd leszek, mi átvezeti őket egymáshoz, de tán összeomlok alattuk s szétzúzom testük. Nézz rám, nem leszek már más milyen. Nem tartozhatok közéjük.