Augusztus

 Augusztus első reggelén arra virradtam, hogy hátra hagyok bizonyos dolgokat. Szó sem volt itt haragról, csak tovább akartam lépni. Mintha megéreztem volna a saját erőmet. Könnyeden hoztam meg a döntést. Talán hidegnek és érdektelennek tűnhettem, de ez valójában csak az áramlás rendje volt.

Viszont találtam valakiket, akik egy új szintemen léphettek be az életembe. A nyár tehát azzal telt, hogy csak csevegtünk az élet nagy dolgairól, kávéval vagy anélkül, a kanapén, még péntek délután is. Áldva éreztem magam.

Nem történt túl sok minden. Mintha pár nap alatt elmúlt volna a forróság. Nem is lett volna maradandó, ha nem mérnek csúcs fokokat. 

Augusztus közepén úgy volt, hogy meghalok. Általában ez jelenti a hosszú életet. Minden alkalommal új ruhát ölt fel magára, aki más országokból tér haza.

A halál, mint a körforgás része, mintha nem kívánt örökös jó barátom lenne. Ott sétál mellettem és mivel így szeret, újra és újra könyöröghetek hozzá, hogy ne ragadjon el. Azonban tudom, hogy nem teljes lényemet kívánja, csak azokat a bizonyos már nem kívánatos részeimet, amiket csak én láthatok.

Augusztus vége, emiatt úgy sietett távozni, mint a vendég, aki haza akar érni vihar előtt, rohanva nyitja az ajtót és szinte hurrikán süvít végig, beengedve a kint tomboló vihart.

És az ősz soha nem volt még ennyire nem kívánatos. Ennyire fakó és hideg.

Ami a szemnek láthatatlan.

 Ültünk ott, ő a kanapén, én a földön, és mesélt mindenféle furcsa világokról az elméjében, amit a szerek használatával ért el. Azt mondta, nem tudna úgy meghalni, hogy ezeket ne élte volna át. Én persze csak hallgattam, mindazzal a tudással, ami már mögöttem van. Na nem azért mert én is szerek használója lettem volna. Habár az alkohol mámora ismerős volt, valahogy sosem vonzott ennél több. Mély félelem ült rajtam más dolgokkal kapcsolatban, hiszen így is annyi mindent láttam már azok nélkül is.

Tudod, nehezen tudok hallgatni. Talán túlságosan nagyot képzelek magamról és azt hiszem tudom mindenre a választ, csak mert annyi könyvet olvastam és annyi ember történetét hallgattam meg. Ahogy ott ült a kanapén és ecsetelte, milyen élményeket hagyok ki, őszintén nem értettem, miért jó előidézni az anyag segítségével egy edzetlen agyban a kábulatot, mintsem ténylegesen ráedzeni és elérni mindezt nélküle. Persze talán nekem könnyű volt ezt gondolnom...

Elhallgatott, s én ezúttal nagyon alaposan átgondoltam mit is mondhatnék. Az embereket nem lehet meggyőzni dolgokról. Főként mert a maguk korlátai között léteznek, egészen addig amíg fel nem szabadítják magukat ez alól. Nekem is megvoltak a magam korlátai, de éreztem, hogy amiről ő beszél, ott már szabad vagyok. 

Elmondtam hát, amit tapasztaltam, amit megértettem és amit látok. A mesterségesen előidézett valósága nekem sokszor a hétköznapi valóságom volt. Nem mindenkinek kell szerekkel manipulálni az agyának bizonyos területeit, hogy azok működhessenek. Láttam furcsa színeket, megmagyarázhatatlan dolgokat, amiktől néha a rettegés fogott el, vagy kiélesedő képeket dallamokkal és végeláthatatlan nyugalmat, mintha a mennyországban lennék.

Egyszer azt mondtam, bárcsak kölcsön kaphatnák az ilyen emberek az élmémet. Soha többé nem drogoznának. Ő persze kínosan nevetve megkérdezte, milyen szereket használok, hogy ilyeneket látok. Tudtam, hogy megértette. A tekintetében ott volt a kíváncsiság.