Túl hangosan mondtam ki a gondolataimat, mindenki hallotta. Azon tűnődtem, vajon most mit gondolhatnak rólam? Nekik nincsenek effajta gondolataik? Én vagyok az egyetlen tisztátlan lény ezen a világon? Úgy éreztem, hogy ami belőlem árad, az belőlük is. Együtt voltunk benne abban a temérdek mocsokban, ami csak belőlem jött ki. Én voltam a közvetítője mindannyiunk belső forrongásának. Azonban mégis csak én voltam a központja, ezért mélyen szégyelltem magam. Sokszor, amolyan hirtelen nyári záporként erednek ki belőlem a szavak, meggondolatlanul, a semmiből. Rengeteg gyűlölet és megvetés hangzik el, torkomon keresztül ömlenek ki. Sosem gondoltam, hogy másokhoz képest tisztább a lelkem. Annak ellenére, hogy az alaptermészetemben a szeretet nyer teret magának abszolút mértékben, sokszor tudok méltatlanul, jellemtelenül és szánalmasan viselkedni. Gyakorolnom kell még hogyan maradjak meg teljes erőmben, anélkül, hogy elnyomnám magamat, vagy másokat. Mert egyenlőre vagy ezt vagy azt elnyomom, pedig egyik sem túl jó. Az utóbbi években vagy túlságosan harcoltam önmagam mellett, vagy túlságosan harcoltam önmagam ellen. Az út, amit járni szeretnék, rögös. Aki meg akarja találni a központját, folyamatos harcokat vív a szélső oldalakkal.
Én csak azt kívánom, hogy többé ne legyek szóvivője a rengeteg haragnak és dühnek, amit magamban érzek és még is tudom, hogy el kell fogadnom a tökéletlenségem. Azonban meg fogom tanulni átfordítani ezeket az energiákat, hogy semmiképp se ragadjanak bennem.
Most még egyszer nagy levegőt veszek és megbocsájtok magamnak, újra és újra.
