Furcsa álmok közt lebegek. S mintha léteznének, bennem őrzik magukat. Világok, melyek túlhaladnak valóságunkon, de én megtanultam járni bennük. Még te sem értheted igazán, pedig te is jártál már néhányban, de te vagy az, aki a legközelebb áll a megértéséhez. Mi lenne ha te lennél a kapu, hogy visszatérjek a valóságba? A szemeid lesznek a visszaút, ha túl messzire kóborolna mindig kíváncsi Énem. Mikor elered az eső, tudom, hogy visszaszólítottál. Neked már nem szükséges szavakkal beszélned hozzám. Olykor megtisztul a táj és minden csupán önmagát mutatja. Mi is Önmagunkká válunk, még ha nem is tudjuk pontosan, kik azok. Talán csak ideiglenes formák, melyeket tér és idő formált. Hát nem különös ez az egész? Miért pont te és én? Mintha Isten egy nap két különböző ágyban ébredne, majd elindulna, hogy találkozhasson Önmagával. Hát nem ilyen volt az a nap is?
