Nem értettem, hogyan lehet olyan furcsa életet élni. Elmenni, otthagyni mindent... egyedül lenni. Aztán elhallgatva szavaid, melyek egy történetet meséltek el, kezdtem megérteni. Független vagy mindenkitől, s ettől úgy tűnhet nem ragaszkodsz senkihez igazán. Pedig tudsz szeretni, szeretsz is, nagyon... de nincs szükséged ezt bizonyítani azzal, hogy mellette maradsz és ott leszel mindig. Aki ezt nem érti meg, az sem érdekel különösebben, mert te ilyen vagy. Nem függsz másoktól. Azt mondtad, két fajta ember van: Akik társaságban járnak kávézni és akik egyedül.
"- Kínosnak érzed, ha egyedül látsz ülni valakit egy kávézóban és arra gondolsz, szegény ember. Amíg nem kerülsz magad is ebbe a helyzetbe, nem fogod megérteni. Nekem is így kezdődött... aztán megszokod és megérted, hogy azok az emberek, nem biztos, hogy bánják, hogy egyedül vannak. Ott ülve magadban és iszogatva a kávédat, rájössz, milyen jó csak beleveszni a részletekbe, csak elmerülni a világban és hagyni a telefonod a zsebedben. Csak élvezni a pillanatot."
Én is élvezni akarom, hogy egyedül vagyok, én is egyedül akarom járni az utam és távolról szeretni...
