Egy beton úton sétáltunk, ami az őrület felé vitt. Az előttünk lámpával megvilágított teret már bekebelezte a homály. Arany fürtök, szálló cigi füst, fél mosoly. Mint egy herceg, megjelent az az alak és üdvözölt. Aztán az idő megszűnt és a tánctéren folytatódott a jelenet. Ringatóztunk, fel sem fogva hogyan száll az idő, tudtunk nélkül. Az arcunkat megvilágító színes lámpa fényei eltorzították bájos vonásaink, ezért elé tettük kezünket. Hirtelen annyi ismerős tűnik fel, hogy csak sodródtunk elveszetten, céltalanul, szorítva egymás kezét. Féltem, hogy elvesztelek, de attól még jobban, hogy én magam veszek el.
...És a következő pillanatban, mikor körülnéztem, már nem láttalak. Csak azokat a hideg kezeket éreztem, amik elragadtak tőled. Az éjszaka hercege elvezetett a táncparkettre, majd táncba küldött. Elindultam, csukott szemmel, s mire kinyitottam, újra ott álltál előttem, ujjaid közt egy szál cigarettával. Közelebb léptem, kivettem kezeidből, majd bőrödbe nyomtam. Kérnem sem kellett, hogy tedd meg velem ugyan ezt. Mosolyogva nyomtad bőrömbe és az emberek csak szörnyülködtek rajtunk. Ők nem tudták felfogni, miért teszünk ilyesmi dolgokat.
- De hisz ez semmi. - kacagtunk.
Egy dallam törte meg őrült nevetésünk. Azt hiszem, annyira belemerültem a kívánságaim kántálásába, hogy eltévedtem és két idegen közt találtam magam ülni, ismét nélküled. Mosolyogtam, mert nem akartam sírni. Nem volt kedvem.
Leült mellém egy újabb idegen. Ismerős volt a mosolya. Láttam már valahol, ezért kedves volt számomra. Míg mások nem kapták meg az esélyt, neki megadtam. De egy beszélgetés sem tarthat tovább, ha megszólít valami, hogy mennem kell. S mint egy gyönyörű, mennyei fátyol, az a zene ellepte magasztos, másvilági hangulatával a vörös fényekkel megvilágított teret. Felugrottam és rögtön elindultam, hogy megkeresselek. Alig két lépést tettem és szemben találtalak magammal. Rögtön egymásba kapaszkodtunk és annyira öleltük egymást, hogy egymás bőrébe mélyesztettük körmeink. Mindig, minden alkalommal, amikor ez a dallam felhangzik, meghalunk, mint akkor, először. Sikítunk és üvöltünk, de valójában cseppet sem fáj. A halál nem fáj. Egyszerűen csak felszabadulunk azokra a pillanatokra.
A zene még csak el sem halkult, de már jött a következő. Elengedtük egymást és ezzel véget ért az este...
