Hallottam a hátam mögött összezúzódó kakofóniát, ahogy az emberi hangok, a város torz zaja és a távoli folyó összemosódnak, majd valami lehúzza őket a mélybe és megszűnnek. Kinyílik előttem egy vibráló ajtó és kezek húznak magukkal. Az idő mögöttem persze megáll, mintha eltűnésem akarná kiszorítani a valóságból. Míg én átlépek egy másik világba, megfagy minden és egy ősi várakozás hajtja rá leplét mindenre. Nem is olyan tragikus ez, igaz? Kérdezi az egyik kéz tulajdonosa. Most már látom őt teljes valóságában. Nincs mitől félnem, nem démon ő, nem is angyali lény, csupán dimenzió járó, ahogyan társa is, s ahogy én is. Miért hívtatok? Kérdezem vissza, pedig tudom a választ. Mutatnunk kell valamit. Mondja a másik, végre ő is megszólalt. Nem szeret feleslegesen beszélni. Induljunk. Mondja az első. Elindulnak előttem, de nekem nincs több kérdésem. Az ajtó mögöttem bezárul, a valóság óvatosan átkúszik a téren, mintha újraszőné valaki. Ez volt a mi képességünk, egyben valami, amit másoknak nem mutathattunk meg. A valóságon keresztül új dimenziókat szőttünk, nem ismerve ennek a kockázatát...
