A városnak, ami tudta a nevünk.

 "A hideg hajnali levegőben, titokban kinyitom szemem", ahogyan az a dal is kezdődik; most vele együtt hullámzik szívem és nézem, ahogy az élet elkezd visszafele haladni emlékeim peremén. Mert vannak pillanatok, amikor jelen vagyunk, van, hogy teljesen előre rohanunk és van olyan is, hogy csak úgy összekeverednek a képek és minden egyszerre történik. 

Emlékszem, mennyire bizonytalanul tettük meg az első lépéseket abban az új világban, a földgömb másik felén. Te épp 22, én épp, hogy 24. Azt hiszem, azt vártuk, hogy a világ majd megáll egy percre és fellélegzik, mert végre utolértük magunkat. Helyette egy még sietősebb fiút küldött elénk és mi próbáltuk felfogni a vonalakat, amik haza vittek. Út közben elhangzott egy mondat: "ez egy másik élet", de akkor a körülöttünk lévők miért nem érezték ugyanezt? Ez lett volna a kapcsolat köztünk és a város között? 

Seoul-nak nem kellett elfednie az arcát, ismert minket, ezért mutatta meg, mikor a hídon valaki a szemünk láttára véget akart vetni az életének. Rút tükrét vetítette ki lelkünk kavargó mélyének. Belebámultunk az alattunk feketén sodródó Han folyóba, és minden ment tovább...

Kiültünk egy padra a templom előtt - mi más csinál egy hazaérkező, ha nem hétköznapit? 

Láttuk a tejsárgán sugárzó holdat, elég közelről, hogy észrevegyük az előtte elsuhanó biciklistát. Céltalanul kószáltunk, tervek nélkül és hallgattuk a várost, a város pedig meghallgatott minket. Folyton párbeszédet folytattunk Seoul-lal, mint akiknek elmaradt történeteik vannak. 

Máig hallom, ahogy a bácsi jóízűen felsóhajt, miközben elmegy mellettünk a bolt mellett: "AISH, JINJJA!" Szívből imádta azt az egyszerű estét, ahogy mi is azt a rohanó reggelt, amikor - felhúzva bőröndjeinket a dombon a buszmegálló felé, ami a reptérre vitt, - megígértük a Han folyónak, hogy visszatérünk még. 

Emlékszem az ürességre, ami azután maradt, hogy elhagytuk Seoul-t, ami sosem szűnt meg később sem, ami már előtte is ott volt, hogy megérkeztünk. Azt hiszem, túl erősen kapaszkodtunk egymásba, hogy csak úgy valaha is tudjunk tovább élni nélküle.

Dimenzió szövők

 Hallottam a hátam mögött összezúzódó kakofóniát, ahogy az emberi hangok, a város torz zaja és a távoli folyó összemosódnak, majd valami lehúzza őket a mélybe és megszűnnek. Kinyílik előttem egy vibráló ajtó és kezek húznak magukkal. Az idő mögöttem persze megáll, mintha eltűnésem akarná kiszorítani a valóságból. Míg én átlépek egy másik világba, megfagy minden és egy ősi várakozás hajtja rá leplét mindenre. Nem is olyan tragikus ez, igaz? Kérdezi az egyik kéz tulajdonosa. Most már látom őt teljes valóságában. Nincs mitől félnem, nem démon ő, nem is angyali lény, csupán dimenzió járó, ahogyan társa is, s ahogy én is. Miért hívtatok? Kérdezem vissza, pedig tudom a választ. Mutatnunk kell valamit. Mondja a másik, végre ő is megszólalt. Nem szeret feleslegesen beszélni. Induljunk. Mondja az első. Elindulnak előttem, de nekem nincs több kérdésem. Az ajtó mögöttem bezárul, a valóság óvatosan átkúszik a téren, mintha újraszőné valaki. Ez volt a mi képességünk, egyben valami, amit másoknak nem mutathattunk meg. A valóságon keresztül új dimenziókat szőttünk, nem ismerve ennek a kockázatát...

Intelmem

 Amíg mezőket tapostak lábaink és kék búzavirágok futottak végig a távoli réten, halvány sejtelmét sem adta a nyár, hogy eltörölnék emlékeim...

 Belezuhantunk a fülledt, zsizsegő éjszakába, szívünk táncparketten érezte magát. Különböző ritmusokat ütött, közelségünk mértéke diktálta az iramot. Allemande tekintetünk találkozásakor, bécsi keringő mikor vállaink egymásnak értek, aztán már saját testeink komponáltak újfajta, szédítő táncmódokat. Talán Shostakovich híres waltzával egyezhet a ritmusuk. Sóhajaink átíveltek különböző időzónákon, s talán nem is találnak vissza hozzánk. 

Még mindig látom, ahogy fütyörészve sétálsz bakancsodban, port taposva, még is lépteid elegánssága kastélyok udvaraiba idéz. Hazafelé tartasz, s tekintetem még akkor is követ, mikor már nem találja pontod a messzeségben. Azzal mintha szünetet tartanának egy előadás közepette, elvész a hangulat, változik az atmoszféra, elfull a nyár is és én ott találom magamat a hűvös novemberi hidegben. Emlékeim a nyár végével távoztak, elvitte őket az utolsó naplemente a búzák és nyárfák hátterében. Nyirkos, sötét hideg vette át kényelmes helyét elmémben arcod fényének, érintésed morajló szenvedélyének, s csak homályt hagyott maga után tekinteted áthatóságából.