szerelmesnek lenni

A szomorú, szürke felhők ellepték az eget. Az utcákon csak néhány esernyővel sétáló ember. A virágok elhervadtak, hiába áztatja őket eső, nem élednek újra. A város színei a megszokottnál is fakóbbak. Az embereknek mind sápadt és beteges az arca. Lehajtott fejjel, földre tapasztott szemmel sietnek valahová. A korláton üldögélő madár megrázta tollait. Közben egy tavaszból megmaradt levél a szél hátán leszáll a duzzadt folyóba. Viszi a hosszú híd felé, ahol beállt a dugó. Ott egy kék busz is. A rajta lévő emberek egyszerre néznek ki ablakán, mikor elhalad a mentőautó.

 Egy ilyen napon, amikor a város belefeledkezik ebbe a melankolikus időbe, azt kellett volna kérdeznem magamban, hol jársz most? A fejemben kellett volna, hogy legyél.

Az ablak üvegen, amin keresztül lenézhetsz az utcára, lassan végig folynak az esőcseppek. Kezeimben egy bögre forró tea. Olyan közel állok az ablakhoz, hogy a hő rápárolog az ablakra. Tudod, ennek a pillanatnak arról kéne szólnia, hogy rád gondolok. Körül kéne írnom fejemben azokat a szomorú érzéseket irántad.

 A mosógép két sípszóval jelezte, hogy lejárt. Az utcában egy autó hajtott el. Hogy nehogy lefröcskölje elegáns, piros ruháját, a lány behúzódott egy eresz alá. Rágyújtott egy cigire.

 Mély levegőt szívtam tüdőmbe. Anélkül szerettem azt a pillanatot, hogy bármiről is elmélkedtem volna. A szívem annak az élénk pillanatnak dobogott. Még csak meg sem fordultál a fejemben, még is, most is élénken emlékszem arra az érzésre. Mintha a jelenlét, a pillanat lett volna maga a szerelem. Azóta tudom, hogy az az érzés, amiről mások beszélnek, valójában a pillanatok varázsa. Életben lenni. Megfigyelni, hogy a körülötted lévő dolgok mennyire intenzívek. Elveszni a szemeid előtt folyó részletekben. Végül megérted mit jelent szerelmesnek lenni.

 

Valami, amit tudsz és mégse...

Most megosztok veled egy titkot. Lehet, hogy nem lesz új, mert találkoztál már magad körül ezzel. De előbb... gondolj kérlek arra az énedre, aki a legrosszabb pillanatodban voltál. Koncentrálj rá, az érzésre. Milyen volt? Gyűlöltél, igazságtalannak találtad, megalázónak, fojtogatónak? Testesítsd meg azt az éned, építsd fel. Hagyd, had legyen az, aki abban a pillanatban voltál... És most gondolj a legjobb pillanatodra. Arra, amikor a legerősebb voltál, a legboldogabb... amikor a könnyeid kicsordultak a nevetéstől. Mikor tudtad, hogy a világ egy játszótér és forogtál benne, az eget nézve, amíg el nem szédültél. Látod őket? A különbséget? Ha beszélgetnének, más véleményen lennének mindketten a világról. De nincs szükség szavakra. Lásd, ahogyan elindulnak egymás felé, majd mikor találkoznak, szorosan megölelik egymást, összefonódnak és egybeolvadnak. Tudj róla, hogy mindkettő te vagy. Te vagy a ragyogó csoda és a sötétségbe taszított árnyék, egy időben. És ha rám hallgatsz, nem engeded meg az életnek, hogy eldöntse melyik vagy te, mert egyedül te döntheted el, melyiknek látod magad. Ha valaha is rosszul érezted magad, az csak is azért volt, mert a világodon kívül élők befolyásolták a döntésed a szavaikkal. Azok, akik nem ismerik az erősebb Énjük. Akik hagyták elsétálni és nem hisznek benne többé, el akarják pusztítani a tied is. Gyengék és félnek, ezért olyan erőszakosak és ezért akarnak eltiporni. A válasz nem az kéne legyen, hogy elveszted az egyik feled. A válasz minden ilyen esetben csak egy valami kéne, hogy legyen: még szebben ragyogsz. Légy képes arra, amire ők nem voltak. Ne hagyd magad. Ez a titok.

Látni.

Látnod kell! Fel kell fedezned, meg kell tapasztalnod, érintened kell, izgatottnak kell lenned, szerelmesnek. Eltörni benne értékesnek hitt dolgokat és félni. Majd a hernyók átalakulásában látnod kell a valódat, s a madarak, akik elérték az eget, meg kell hogy tanítsanak, hogyan engedd el. A földre hullt esőcseppeket jobban kell értened, mint a szavakat és meg kell tanulnod látni akkor is, mikor a nap már belevilágít szemeidbe. Fel kell készülnöd a mindent látásra.