Temetés.

Nos, az emberek ott állnak a ravatalozónál. Mindenki sír, feketében van, érezni a mély gyászt, az ég is ironikusan borús, én pedig egyszerűen csak állok lehajtott fejjel. Félelmetes, gondolom, aztán megrázom a fejem és gondolatban elkezdek beszélni a halotthoz: Ugye te se akarod így látni őket? Ugye te is azt akarod, hogy egy szép emlék legyél, akire vidáman emlékeznek vissza? Csakhogy ők nem értik meg, hogy te elmentél, s ezért sírnak. Mintha többé nem léteznél, pedig én tudom, hogy itt vagy most is, mert hozzád beszélek! És akkor visszaemlékszem azokra a pillanatokra, amiket együtt töltöttünk. Emlékszem, hogy volt egy kedvenc számunk és mindig arra táncoltunk ugrálva. Most elmosolyodnék, ha lehetne, de akkor mindenki megvetően nézne rám, mert egy temetésen nem mosolygunk. Egy temetésen csak is kizárólag sírni lehet, különben az öregasszonyok megrökönyödve néznének rád és utána az egész falu erről pletykál majd. Tehát a nagy többségük sír. De vajon érted sírnak, eltávozott? Vagy a saját haláluk miatt sírnak s családjaikért, tudván, hogy mind így végzik? Vagy talán a bűntudat nyomja őket, hogy rosszak voltak hozzád, s már nem tehetik jóvá? Vagy azért sírnak, mert itt hagytad őket, s ők magányossá váltak így? Elég szomorú, hogy sokan nem is azért sírnak, mert szerettek tiszta szívükből, hanem önmaguk miatt.
Aztán jön az a rész, amikor a koporsót, vagy urnát kiviszik, az emberek pedig köré gyűlnek. Megérkezik a pap, áll a koporsó/urna előtt, előveszi a bibliát és elkezd felolvasni. Háta mögött a kórus, kik pedig utána imákat énekelnek az ember bűnösségéről és a megbocsátásról. Egyszerűen felháborodok. A pap Jézusról beszél, meg az ő tetteiről. Nem értem, miért kell Jézusról beszélni? Ez nem Jézusról szól. Oké, feltámadt, megnyitotta a mennyek kapuját, de nem róla akarok hallani. Legszívesebben odamentem volna, arrébb löktem volna a papot és beszéltem volna én. Hiszen ez a pap nem is ismerte őt, ez csak beszél itt kötelességből, meg mert fizettek neki. Dühös voltam, nem értettem ki találta ki, hogy ez legyen egy temetés rendje? Miért kell ennek történnie? Mind ez az egyház hibája, még egy temetésen is magukat reklámozzák és a hitüket. Elhitették az emberekkel, hogy ez a jó, csak így kerülhetsz a mennybe, ha az ő törvényeik szerinti szertartásban veszel részt, ez a temetés. És az emberek kötelezően imádkoznak, hogy az úr bocsássa meg a halott bűneit és felsegítsék ezzel a mennybe. De szerintem nem volt bűne, szerintem egy jó ember volt. Követett el hibákat, de nem volt bűnös, miért is beszélünk folyamatosan mégis a bűnről és miért kérünk bűnbocsánatot mégis az imáinkban? Arra gondoltam, hogy azért jöttem el erre a temetésre, hogy felidegesítsenek. Otthon békésen ülhettem volna, gyújthattam volna egy gyertyát érte és nem kéne végig idegeskednem ezt a gusztustalan, reklámokkal teli, képmutatást, ami egyáltalán nem arról szól, amiről kéne, hogy szóljon. Végül a pap befejezte a beszédét és elindultunk a sírhelyre, ahol "örök nyugalomba helyezik" a holtat. Ezzel nem volt gondom. Szimbolikus, elkísérjük az "utolsó útjára". Aztán belehelyezik a koporsót a helyére, a pap megint mond valami szentbeszédet és hirtelen elkezdik ráásni a koporsóra a földet. És az ember beleborzong. Kegyetlenül és gyorsan dobálják rá a földeket a koporsóra. Ironikus, nem igaz? Betemetnek a föld alá, le, mélyre, ahol elvileg a pokol van, még távolabb a mennyektől, bezárva egy koporsóba.
Szóval az én temetésem legyen távol a temetőktől és templomoktól. Nem kérek sírhelyet egy temetőben sem. Nem akarom, hogy kijárnak hozzám. Azt szeretném, hogy emlékezzenek rám és őrizzen meg a szívük. Ne legyenek ott megfizetett emberek, akik Jézusról beszélnek, vagy énekelnek. Az emberek sírjanak, ha úgy érzik, de ugyan akkor nevessenek is. Hamvasszanak el és szórjanak a tengerbe, színes virágszirmokat szórva utánam, tán miközben egy szép dal szól, melyet úgy szerettem. 

Egy dal~

Egy meleg nyári nap volt. Olyan végtelennek tűnt, hogy a fali óra is megállt. Ütötted a zongorát és egy szép dalt játszottál, én énekeltem hozzá. Megfogadtuk, hogy ez a mi dalunk, nem adjuk el senkinek. Végül elég volt pár millió, a rádió minden nap lejátszotta. Olyan volt mintha eladtuk volna a szerelmünk. Fél év múlva aztán azt mondtad, nem lehetünk együtt és egy ok nélkül elmentél. Kiálltam a csillagos ég alá, csak bámultam a sötétbe. Valahol a lelkem mélyén megbántva éreztem magam, de rábíztam a sorsra. Az idő azok után, mint egy lassú, hullámzó dallam úgy telt el. Csak vezettem a kocsit egy elhagyott úton, amikor lejátszották a dalunk. Felidézte a veled töltött időket, tudod volt benne valami végtelen és megfoghatatlan, mint azon a nyári napon. Úgy éreztem, ez akkor is a mi dalunk, ha több millió ember énekli a múlandó éjszakákon. Tovább éneklik a románcunk a világ összes részén. A szerelmünk körbe járja a világot. Remélem a legvégén vissza jut hozzád is.

El tudod képzelni, hogy találsz valakit, aki marad?

 Szóval ha az élet nem szán mást a végén csak halált, akkor nem küzdök maradni. Elsétálok veled amerre sodor az élet. Végtelenek és végesek leszünk, végül csöndesen elalszunk és álmodunk tovább egy másik életben.

Találtam valakit, aki marad.

Nyitva hagyott kalitka

Egy vasárnap kisétáltál az ajtón és azt mondtad, többet nem térsz vissza. Én becsaptam utánad és addig sírtam, amíg el nem felejtettelek. Lezártam és elégettem mindent. Semminek sem kegyelmeztem, ami veled kapcsolatos. Sosem feledem a napot, mert elkezdődött a folyamat. Napról napra egyre jobban éreztem, hogy élek és megéreztem a szabadság lágy szelét, mert ilyen messzire elengedtél. És most mint egy kóbor kutya, hazatérnél, de felelőtlenné váltam, többé nem vigyázhatok rád, ez mind a hűtlenséged ára. Mégis meg akarom köszönni, mert ha nem engedsz el, még mindig arany kalitkába zárt madár lennék. Mindig mindenki azt mondta: Milyen szerencsések vagytok, hogy megtaláltátok egymást, és én elhittem, mert manapság mindenki keresi a szerelmet. De ez a szerelem kalitkába zárt, most egy ideig szállni akarok, nincs szükségem rá. Nem azért mert nem bízok többé, vagy mert fájdalmat okozott, hanem mert a szabadságot érezni, olyan mintha mindig mindenbe szerelmes lennél.

Fekve a fűben (version Ádi)

Az oda útra őszintén szólva nem emlékszek, mert kissé kába félkómás állapotban voltam a korai szökés miatt. Úgy dél környékén érhettünk oda , de hova kérdeztem magamtól ?! Korábban ez nem is izgatott a lényeg csak az volt hogy barátaimmal vagyok, de akkor és ott amikor a vonat befutott a végállomására kissé kíváncsi vagy inkább mondhatni ideges lettem. Beri az elején megdicsért, hogy vittem térképet, de akkor még nem tudta, hogy rosszat hoztam magammal és ezt próbáltam továbbra is titkolni mikor bele-bele néztek takartam a kezemmel vagy csak arrébb húztam azt. Minden erőfeszítésem ellenére Kyra megérezte hogy baj van és elkezdődött a veszekedés ,hogy eltévedtünk vagy sem. Beri közben mögöttünk sétált nyugodtan mit sem törődve velünk. Végül este egy sötét egyáltalán nem szimpatikus parkban kötöttünk ki ahol természetesen a lányok kívánságára lekellet telepednünk persze ellenkező szavaimat figyelembe se vették, gondoltam ha ez kell nekik hát legyen. Lefeküdtem a fűbe Kyra persze direkt rám lépett és sziszegésemet vagy letorkollásomat mintha megse hallotta volna tette tovább a dolgát, Beri közben a mobilján lógott kissé eltávolodva tőlünk. Kyra mikor már 3-szorra lépett rám elordítottam magam erre végre reagált kis vita után azt vettem észre hogy mind a 3-an a fűben fekszünk és a csillagokat nézzük és beszélgetünk. Majd Kyra a megjegyzésem után „- Ja. Nem csövezhetünk még egy napot a parkban a kutyagumik közt” felpattant a fűből .

(UI:. még jó hogy csak én láttam mibe ült mert ha tudná eléggé kiakadt volna :D)

( Az első verzió 2010 júniusában íródott.)

Gyűlölet és Szeretet.

Nem félek gyűlölni, egyszerűen csak szeretni jobb érzés. Amikor gyűlölök úgy érzem többé nem leszek boldog, hogy többé nem lesz béke a lelkemben általa. Felemészt és valami olyasvalakivé válok, aki soha nem akartam lenni. Nem azért mert a társadalom azt várja el tőlem, hogy legyek jó és szeressek. Hanem azért, mert ismerem a szeretet érzését. Ha szeretek az égbe emelkedek, elérem a boldogságot és ő szorosan át ölel. Ha szeretek, akkor érzem, hogy igazán élek. Ha szeretek, úgy érzem semmi nem győzhet le. Mégis örülök, hogy létezik a gyűlölet. Nélküle nem lenne szeretet, ezért elismerem, hogy a létezése nélkülözhetetlen.
Olykor csupán csak a gyűlölet szemébe mondanám, hogy szeretem. Vajon mi születne belőle? Tökéletes semlegesség.

Egy napra emlékezve.

Nyár volt. Nem szóltunk senkinek, egyszerűen csak felszöktünk a repülőre és leültünk két üres helyre.
- Nincs vissza út.- mondtam.- Ez a járat egyenesen az álmaink felé repül.
Ő csak mosolygott, bájosan, ahogy mindig is szokott.
Kinéztünk az ablakon. Hamarosan semmiféle módon nem érintjük majd a földet. Egész életemben arra vágytam, hogy egyetlen egy lépéssel a helytől, ahol éltem az álmaiba tudjak lépni. Most végre képes leszek rá. 
Aztán felemelkedtünk, egyre csak feljebb, azoknak a lényeknek a birodalmába, akiket isten szárnnyal áldott meg, hogy ha a föld túl sok fájdalmat hordozna, ők tovább vigyék. 
A felhők, a kék ég, mely hosszú idő elteltével egyre sötétebb és sötétebb lett. Ez alkalommal nem láttuk a csillagokat, nem láttunk semmit. Talán egy pillanatig az örökkévalóságban lebegtünk, ahol nem létezik idő, ahol a sötétség határtalan. Ő csak lehunyta a szemeit és megpihent a vállamon. Később engem is elnyomott az a sötétség. Talán annyira féltünk, hogy álmunkban megfoghattuk egymás kezét, mert erre keltünk, hogy az ujjaink összefonódnak.
- Nemsokára megérkezünk.- szólt a hang.
Akkor arra gondoltam, túl messze vagyunk, hogy visszaforduljunk. Hirtelen félelem fogott el. Tehát bekövetkezik és már semmi nem akadályozza meg. A képzeletem kimászott a fejemből és elém festette a valóságot. Azt hiszem annyi érzés kavargott bennem, hogy hirtelen nem éreztem semmit.
A repülő megérintette a talajt, a szívem abban a pillanatban egyre hevesebben és hevesebben kezdett verni. Annyira szorítottuk egymás kezét, amennyire csak tudtuk, csakhogy tudjuk, nem álmodunk,  csakhogy az elviselhetetlenül tökéletes pillanatot megtörje egy apró fájdalom. Ám az az apró fájdalom mielőtt megszületett volna már el is halványult, s a repülő ajtajai elénk tárták a leggyönyörűbb látványt a világon, az otthonunkat. Már mindenki lesétált és sietett a buszhoz, hogy az elvigye a bőröndjeikhez,  de mi nem siettünk. Az utolsó lépcsőfokon álltunk és csak szüntelen bámultuk az elénk táruló látványt.
- Most!- kiáltottam.
És ezer meg ezer év után most először újra azon a földön állhattunk, ahol egyszer a történetünk véget ért. Az ő könnye és az enyém egyszerre érték a földet, s az mintha egy pillanatra megremegett volna, mintha csak azt suttogná, hogy emlékszik ránk.
Végül megvártuk, hogy üres bőröndjeink megérkezzenek. Üresek voltak. Csak pénz volt nálunk. Sok mindent akartunk hazavinni, emlékeket, hogy legyen mit érintenünk, ha elfelednénk, hogy valaha megtörtént velünk.
Kiérve a reptérről taxit fogtunk. Furán nézett ránk, mert egyből lefotóztuk. Nem igazán értette, mit akarunk, de szerencsére a helyet ismerte, ahova menni akartunk.
A taxiból kinézve egész úton a színes utcákat és boltokat csodáltuk.
- Az emberek unottan sétálnak, mintha sose  látták volna a maguk előtt lévő csodát.- mondtam a kamerába.- A taxis fickó nem sokáig bír már minket.
De nem is kellett bírnia, mert megérkeztünk. Előttünk egy szerény pompába öltözött ház, talán azóta se láttam szebbet. Nem akartunk luxus hotelt, ahol az emberek belevesznek a kényelembe és elfelejtik, hogy ezt bárhol a világon megtehetik. Egy egyszerű szoba is megfelelt, ami a város jellegzetességeit tükrözi, hogy beleolvadjunk a mindennapi életbe. Valóban elbűvölő kis szoba volt, rengeteg bambusz díszítette, lábaink alatt vörös szőnyeg, a falon egy kép, egy jel. Odakint egy kis ér folydogált, az udvar teletéve kisebb-nagyobb gyertyákkal, a fű puha és bársonyos, szinte csillogott.
Nem mertük lehunyni a szemünk, hosszú volt az út, fáradtak voltunk, de féltünk, ha becsukjunk a szemünk reggel ismét azon a szürke helyen ébredünk, abban a szürke életünkben.
- Sétáljunk.- mondta.
Sétáljunk, tegyük a lépteink egymás után, hiszen tudjuk merre tartunk: bárhová. Séta közben a szívem beengedte a város hangulatát, a gondolataimban megtaláltam azokat az elveszett képeket és végre tisztán láthattam. De ez múló boldogság volt. Ő keservesen sírni kezdett.
- Mi a baj?- kérdeztem.
- Valami mély szomorúság és fájdalom belém költözött hirtelen, s most szűnni nem akar, mintha mindig is bennem élt volna.
Abban a pillanatban tudtam merre kell néznem. Előttem egy régi ház állt, mintha mondani akart volna valamit, valami fontosat, de némaságra lett kárhoztatva, mert mindössze kőből és fából épült. Miért nem szól helyette senki? Miért nem meséli el a történetét? Sírtam, legbelül, a lelkem legmélyén, ahová csak isten lát. 
- Menjünk.- mondtam és elrontottam onnan.
Útközben letörölte könnyeit, de nem múlt el a fájdalma, tudtam, hiszen én is éreztem. Szűnhetetlen múltunkban ragadtunk, a lelkünk visszatért oda, nem követett minket a jelenbe. Két lelketlen ember sétált az utcán. Aki látott minket akkor, két robot szerűen menetelő alakot láthatott, kiknek fájdalma olyan mélyre ült, hogy felemésztette őket. Elmém kijáratot keresett. Csak egyetlen egy lehetőség maradt. Ajkam ajkaihoz illesztettem,  s ahogy megcsókoltam a múlt és a jelen összeütközött és darabokra tört. Ez volt az egyetlen egy kulcs a múlt fekete kapuinak kijáratához. Aztán a lábainknál heverő jelen darabjai újra összeálltak. Minden ugyan az volt, kivéve minket és a mi jelenünket. Szóval ott az utcán, életem legromantikusabb pillanatában, nem voltam szerelmes csak utat nyitottam egy olyan jelennek, ami össze tud olvadni a múlt darabjaival. Istenem, hiszen mindenre emlékszem már. Azt a házat mi hoztuk létre, általunk született, megőrizte az emlékeinket s hiába vagyunk más testben lelkünk rezgéseit bárhonnan felismeri. Habár nem tértünk oda vissza, az a ház azóta ott állt bizonyítékként, hogy egy nap újra láthassuk. Azt hiszem minden el volt tervezve, semmi sem volt véletlen. Akkoriban, azon a nyáron a meg nem szűnő boldogságunkba veszve hittünk benne, hogy a mi emlékeink nyúlnak a legrégebbre, és a szívünknek ez több is volt, mint elég.

Neutral.

Az angyalok vajon valóban igazán jóságosak? Hiszek a ying-yang-ban: Minden jóban van valami rossz és minden rosszban van valami jó. Mégis kettő közül nem tudok dönteni:
1. Az angyalok úgy jók, hogy mi azt fel sem tudjuk fogni, mivel az emberi világ kettősségben él. Menny és pokol között. Jó és rossz között. Tehát léteznie kell a tiszta jóságnak és tiszta gonoszságnak is attól, hogy még nem tapasztaltuk a földön, mert itt a gonoszsággal jár a jóság.
2. Mivel nem cselekedhetsz életed végig úgy, hogy ne legyél csak jó vagy csak rossz, ezért választás kérdése, mivé szeretnél válni. Ha megpróbálsz több jót cselekedni, mint rosszat, úgy, hogy a többség is jónak ítélje a cselekedeted, akkor többségében jónak számítasz.
 Aztán szóba jött Lucifer is, az angyal, aki fellázadt isten ellen és "gonosz" lett. Hát nem érdekes? Isten jóságos angyalokat teremtett, ám egyikükben kicsírázott a gonoszság. Nem lehet, hogy ez a gonoszság Istentől származik?
 Mikor az emberek többsége istenről beszél, azt állítja róla: "Isten jó, megteremtette a földet, az embereket és minden csodálatos dolgot, ami a világon van." Ám vannak, akik csalódtak benne és többé nem hisznek. Ők azt mondják: "Isten rossz, mert nem állítja meg a katasztrófákat, nem segít a szegényeken, egyszerűen hagyja, hogy meghaljunk."
Azon töprengtem melyik oldal lehet az igaz? Isten jó vagy rossz? Aztán egyszerűen csak eszembe jutott a kémia. A kémiában van a proton (pozitív) az elektron (negatív) és a neutron (semleges). És akkor rájöttem valamire. A neutron protonból és elekronból egyaránt áll, vagyis rendelkezik mindkét töltéssel, ezért vonzza mindkettőt.
Azt hiszem már értem. Soha nem volt jó és soha nem volt rossz, mégis van benne mindkettő. ISTEN SEMLEGES, csak úgy, mint mi, emberek. Sosem leszünk teljesen jók, de teljesen rosszak se. Annyi a különbség, hogy Isten mindkettő mellett döntött, mindkettőt elfogadta, mindkettőt megértette.

Néha előfordul, hogy az ember saját fajtáját pusztítja,

közben önmagát is ölné s erre nem a lélek uszítja.

Néha fel tesszük a kérdést öltünk e vagy mi vagyunk holtak.

Pedig a választ tudnod kéne, ember, csak nézz körül, hogy hol vagy.

Talán ez itt a fény, ez itt a tűz, ez itt már mit számít.

Valaki mindig azzal ámít, hogy inkább elégni vágyik.

Neki a pokol a menny és a menny a pokol,

Néha úgy érzem fölösleges, amit papol,

Merthogy csak elveszett, lelke büntetésre vágyik,

Igen látszik, hogy az ördög keze közre játszik.

Hát angyalom, kérlek égj el ott lent a pokolban,

s addig fájjon míg rá nem jössz, ez rossz oldal,

Ha egyszer tán már nem akarsz szenvedni

rájössz barátom, hogy jobb lesz engedni,

a szépnek, a jónak, annak, ami benned van,

amit még nem láttál, mert valami a szinten tart,

Egy ideig tudom, dacból se tennéd,

A vacsorára ezért a szívem is megennéd,

hogy ne lehess boldog, 

hogy ne tudd meg hol jó.

Hát csináld, amíg jól esik, 

amíg a hó százszor is leesik,

de minden mese vége jóra fordul,

és szépen magadtól is a fény felé fordulsz.

Adiemus

 Fel, mindig csak fel, amíg a csillagokat nem érintjük, s fényük nem simogatja arcunk. Addig a napig mindig úton leszek, addig a napig mindig hinni fogok. Apró kezemmel nyújtózkodok, lábaimmal mászok, amíg csak lehet. A cél még oly' messze, a szívem minden percben egyre hangosabban ver. A legszebb pillanatok ezek, mert szabadon mehetek a kijelölt ösvényen, szabadon mint a sas, mely sebesen szeli az eget s meg sem áll a célig. Körülötte minden elmosódik, csak a célra összepontosít, nem hibázhat, nem is hibázik s végül a markában az, amire vágyott. Mi felkészültünk, mert tudjuk, hogy a cél előtt még rengeteg dolog van, amit le kell küzdenünk. Mint a farkasnak, kinek úgy kell üvöltenie, hogy túlharsogja a vad szelet, hogy hangja elérjen a holdig. Mert egyet sosem szabad feledni: csak akkor tudnak legyőzni, ha nem vagyunk elég erősek. Az erő szívünk dobbanásának legerősebb rezgése: a hit. A legerősebbek mindig azok, akik sosem beszéltek, akik sosem ébredtek fel álmaikból, csak egy halk suttogást hallottak szívük mélyén: közeledünk.