Az Út, amit kutatsz, megleled, ha elfeleded kutatni.

Talán elindult valami megállíthatatlan. Ott van a levegőben, a csendben, a könnyed zenék rezgésében, mindenhol. Nem szóban, de valahogy éreztetik, hogy egy új szintre léptem. Itt több dolgot látok, érzékelek, észlelek - olyanokat, amiket még magam sem tudok szavakba önteni. Cselekedni tudok általa, de elmesélni nehéz lenne, mi ez. Talán a béke egy szimfóniája, mely kezd uralma alá vonni mindent, így hirtelen könnyedebben mozgok a világban. Eddig abban a tudatban életem, hogy meg kell találnom az utamat, de az út mindvégig itt volt, bennem.

A sors az, amit utólag pillantunk meg, nem az, amit előre tudunk.

Most még jobban fáj, igaz? Azon tűnődsz, hogy bár ne tetted volna meg azokat az utolsó lépéseket. Hiszen így napról napra azon gyötrődsz, ki voltam én, ha nem fordultam vissza feléd? ...

Tekintetem a felkelő nap irányába terelem. Nem futottam el, még is kétségbeejtően messze kerültem tőled. Beleolvadt tekintetem az aranyfonalakban az égen, melyek szertefolytak a felhőkön. Úgy éreztem, az életem első napfelkeltéje. Ott újra tudtam kezdeni mindent...

És mire eljött az utolsó naplemente, már a Dávid szobor tekintetén tűnődtem. Nem volt benne semmi különös. Nem volt mélyreható, sem titokzatos, inkább csak egy fiatalos báj tükröződött benne. Egy olyanfajta erős tekintet, mely mintha utat akart volna törni magának, mindenen át. Nem korlátozhatták a falak, de még az idő sem, áttört rajtuk, így azt láthatott, amit csak szeretett volna. Elmélázva ezen a markáns arcon, végeláthatatlan különbségeket véltem felfedezni köztem és közte. Még is volt ott valami megfoghatatlan hasonlóság, amiért elragadott.

Tisztában vagy vele, hogy nem fordulok vissza, igaz? Amióta Dávid tekintete úgy magával ragadott, az jár a fejemben, hogy talán elindulok arra, amerre ő olyan elszánt tekint. Előre.

Van egyfajta tökéletlen zene, ami éppen tökéletlenségénél fogva ragadja meg az ember szívét.

Mindig is igazságtalannak tartottam azt, hogy nem szerethettelek úgy, ahogy akartalak. Ugyan akkor ennek is biztosan megvan az oka. Ettől függetlenül, azt hiszem a tőlem telhető legtöbbet megtettem, hogy ne szenvedj. Sok fájdalmamat el kellett hallgatnom előled, tudva, hogy szavaid meggyógyíthattak volna. Hiszen nem sok ember él ezen a világon, akinek ilyen hatással vannak rám a mondatai. Azonban én azt a döntést hoztam, hogy elhallgatok előled bizonyos dolgokat. Azt gondoltam, csak így tudok kellő tisztelettel lenni az felé az értékes figyelem felé.

serendipity

Szoktál eggyel előbb leszállni a buszról, csak hogy hosszabban sétálj haza? Aztán valahogy egy rét középen találod magad a félholdat, a csillagokat és a házak fényeit bámulva. Körül ölelve az est sötétjével. Közben hegedűk szólamát hallod, majd közbevág a zongoraszó és az egész valóság olyanná válik, mintha Munch egy békésebb festményében üldögélnél.

 Azt kívántam, most már tűnjön el. Tűnjön el, de mindenképp mentsen meg. Kezeimet összekulcsolva imádkoztam. Mást már tényleg nem tudtam tenni.

Tegnap, amikor felkeltem, könnyedséget éreztem. Azt hittem, túléltem valamit és most mehet tovább minden. Egy új szinten. Egy új világban... és végre Ő is elment. A szellem a kanapéról, aki azóta ott üldögélt, hogy kényelembe helyezte magát. 

 Fellélegeztem. Mosolyogtam.

Ma, azon voltam, hogy el ne engedjem a tegnap hangulatát. Kapaszkodtam és kapaszkodtam, amíg csak tudtam...

 Nem hazudhatom magamnak, hogy ez véletlen volt. Nem mondhatom azt, hogy nem tudtam előre. Végig készen voltam rá, hiszen a dolgok, melyek erősen vonzzák egymást, végül újra találkoznak. 

Végzet. A rosszabbik.

Szembe jött velem, ahogy sétáltam. Hosszasan bámult. Ő vett előbb észre s mire én oda pillantottam, már rég ott volt a kétségbeesés. Elárasztott és elragadott magával. 

Oh, igen. Mihelyst vége bennem valaminek, azt kérdezik: Biztos vagy benne?

Szóval azt kérdeztem: Szoktál eggyel előbb leszállni a buszról, csak hogy hosszabban sétálj haza? S mire visszatekintesz a hátad mögött hagyott rétre, látni fogod magad, amint a félholdat, csillagokat és a távoli házak fényeit bámulod.

ha elfelejteném, itt ez a zene

Már próbáltam elmondani nektek ezt. El kellett volna mondanom. Ez mind értetek van.

"Csak is virágos kertben sétáljunk." - Nem tudom ezt mondani.

"Csak a jó dolgokat lássuk." - Ezt sem tudom mondani.

Mondhatnám, hogy mostantól csak jó dolgok fognak történni

Mondhatnám, hogy nem fogsz megsérülni. - De nem tudom ezt hazudni.

De ez rendben van.
Csak számoljunk, hogy: 1, 2, 3 és felejtsük el. Töröljük ki az összes szomorú emléket. 

Több jó napban reménykedek.

Ha igazán hiszel benne, akkor csak: 1, 2, 3.

mivan, ha az a virág teremtett számunkra időt?

Tisztában voltam vele, hogy nekünk ez az egy találkozás jutott. Elfogadtam. És minden alkalommal, amikor ránéztem arra a virágra, amit még te adtál nekem, szende mosollyal az arcomon gondoltam rád. 

Biztosan tudom, hogy az a virág tett téged ismét valósággá. Gondolatokat ébresztett rólad, azok pedig megteremtettek, újra.

Bárcsak lehetne több ilyen virágom is.

Bárcsak mindenre ilyen könnyedséggel tudnék gondolni.
Vágytalanul és szeretettel. Minden megteremtődne.

A vágyak megölik a kívánt valóságot... 

vagy legalábbis jó messzire sodornak tőle.

1 1 : 1 1

Fekete volt a világa, démonokkal a sűrű köd mögött. De ártatlanok voltak, ahogy - ha szemeid addigra nem csuktad be - a feketeség is telve volt fényes csillagokkal és különös, színes fényekkel. Elragadott. Meg akartam szólítani. Olyasmiket akartam neki mondani, mint: "Átjutottam. Itt vagyok és készen állok belépni." De végül csak távolról néztem. Tudva, hogy ez nem a mi időnk. Megálltam, kívül rekedtem a valóságából. Onnan néztem, hogyan alakul minden. Ez kicsit olyan érzés volt, mint Istennek lenni. Nem avatkoztam bele a sorsába, csak figyeltem, ahogy minden vihart átvészel. 

Biztos vagyok benne, hogy kegyetlennek tartott. Talán valahol a szíve mélyén, még gyűlölt is. Hiszen egyértelműen tudott rólam. Ám abban is biztos vagyok, hogy meg fog bocsátani. Mindent megért majd. Tudni fogja mennyire szerettem őt.

úton feléd

Emlékszel az érzésre? Amikor a dolgok csak úgy, maguktól a helyükre rendeződtek. Nem voltak kétségeink, sem gondolataink. Láttunk, de ez volt minden. Az volt minden - az itt és most - ami szemünk elé tárult. Ha van valami, amit nem vehetnek el tőlünk, akkor az ez. 

Mit csináltunk akkor másképp, mint most? Mi a különbség a mostani pillanat és az akkori között? Talán felelőtlenebbek voltunk és jóhiszeműek. Talán kiharcoltuk azt a pillanatot és szabaddá engedtük. Hagytuk, had alakuljon magától. 

Olyan szabad akarok lenni, mint akkor. Belesodródni minden egyes pillanatba, majd tovább sodródni. Talán az idő most egy kicsit megállt. Fel kellett áldoznunk magunkat a hétköznapoknak. Engednünk kellett láncokat aggatni ránk, csakhogy még nagyobb becsben tudjuk tartani a szabadság tapasztalatát. De még ha most nehéz is, nem tud megszűnni bennem az érzés, hogy nagy dolgokra teremtettek minket. 

Előre tartunk, úton vagyunk feléd.

h a t á s

Meg akarlak találni, de te engem valahogy nem. Csak nézel előre, az elhaladó vonatokat lesed. Nincs célod, ezért egyik vonal sem visz sehova. A szél belekap egyenes hajadba. Szinte eltakarja fehér arcod. Úgy nézel ki, mint aki teljesen a valóságon kívülre esett. Talán kicsit olyan, mintha még a szellemed is belefáradt volna ott állni, az is elkószált valamerre. Így még jobban egymagadnak tűnsz, még inkább üres a tekinteted. Csak nézel magad elé. Nem tudni milyen gondolat fut végig épp benned. Kicsit a körülötted lévő világ is elfeledkezett létezésedről. Olyannyira, hogy elgondolkodtatott, vajon csak a képzeletemben vagy e ott.

porszem

Hagyom, had árasszon el a kétség, az irdatlan vágy, a fájdalom, a semmi... Hagyok mindent, had szaladjanak át lelkemen, mint a futó tűz. Égessenek le mindent, mert semminek nincs maradása, melyet el lehet pusztítani lángjával. Majd imádkozom a kegyelemért. Imádkozom az elfogadásért és a szeretetért. Hisz nincs szükségem másra.

 Aztán a tükörbe nézek és rá mosolygok a velem szemben álló lényre. Hiszen ő a legfontosabb a világon. Rajta kívül nem marad soha semmi. Semmi nem is volt.

Azon az éjjelen azt mondtam magamnak, hogy rendben leszek.

kóborlás 2

 Különös helyeken kóboroltam. Kastélyok, erdők, sivatagok, sziklás tengerpartok, nagyvárosok... Valahol a tengerpart és a nagyváros közt találkoztam veled.
  Nem kellett megkérdeznem ki vagy és te sem csodálkoztál feltűntemen. Egyszerűen csak elfogadtuk egymást, szavak nélkül. Talán mert tudtuk, hogy semmi sem véletlen ezen a világon. Így az sem volt kérdés, hogy együtt megyünk tovább. Az emberek, akiket ismertünk, azt kérdezték, mégis hogyan találkoztunk. Te erre mindig nyugodtan feleltél: Mi sosem találkoztunk, csak újra megtaláltuk egymást.

Hiszen mi egy vagyunk, szétválasztva.

kóborlás 1

Valamit biztosan rosszul csinálok. Talán félreértettem magamban valamit, vagy inkább nem is talán... Hiszen folyton máshová rohannék, mást tennék, mással. Megpróbáltam visszarohanni önmagamhoz, de már nem tudom merről jöttem. Mások szavaiba kapaszkodom, de egyre inkább azt érzem, hogy csak messzebb sodródok. Úgy tűnik, senki nem tudja merről jöttem. A könyvek sem mondanak semmit. Úgy tűnik, sokszor kell még hideg vízzel arcon csapnia az életnek, hogy felébredjek. Hát kezdődjék életem legnehezebb időszaka. Át a sivatagokon, a jeges tengereken, sziklás hegyeken és dúló viharokon, hogy végül visszataláljak. Tényleg úgy néz ki, hogy messzire kóboroltam az eredetemtől. 

szürke

Sötétté tetted azt a szobát, mely színekkel és fényekkel volt megáldva. Neki dőltél a falnak, lehajtottad a fejed és az egész környezet, érzéseidnek teret engedvén, átváltozott. Az alakod szürkévé bontotta a színeket. Többé nem ragyogott a sárga, többé nem pompázott a piros. Megmérgezted a képet a szomorúságoddal, melyet pupilláim rögzítettek egy pillantással. 

 Tudod, Isten tényleg lenyűgöző. Még az olyan elveszett alakokban is jelen van, mint Ő.