Olyanok, mint a délibábok.

Nem vetted észre, de a világom senkinek nem szól, csak önmagának játssza dalait. Tudom, úgy tűnik, mintha lenne közönsége, de a sorok között csak a homokszemek kapaszkodnak fel a széllel. Emberi alakokat öltenek, és mintha táncolnának, így úgy tűnhetek, mintha lennék valaki. De mindez csak a természet és a játszmái. Mint mikor árnyékot vet a falra egy faág éjszaka és ijedten várod, mikor lép be a gyilkos. Hát ez az én vallomásom. Soha nem tudtam végleg lemondani a sivatag látványáról. Így, ma te vagy a következő, akinek el kell mondanom, hogy nem létezik.

csukd be az ajtót magad után.

Kék, zöld, barna... mindegyik másként formál meg tükrében. Mindannyian próbálnak valamit mondani, valamit elrejteni előlem. Ahogyan nézem őket, azon tűnődök hogyan szöktek ki elmém műterméből. Vissza tudnak még szivárogni, vagy valahová eltűnnek? Vajon te képzelsz engem, vagy én téged? Melyik énedet testesítem meg alakomban? Kérdésre csak kérdéssel felelj, mert nincsenek válaszok, miközben rám nézel. Nézz csak mélyen belém, talán neked nyitott lesz minden ajtó. Talán téged vissza engedlek és ha te is vissza engedsz magadba, új dimenziókat nyithatunk.