Fesd meg úgy, hogy ne értsék.

 Tudjuk, hogy egy zűrös festmény hátterében állunk. Rajtunk vannak a szemek és próbálják megfejteni a mozdulataink. Kezeidben hatalom és gúnyosan nevetsz. Nem tudják értelmezni alakjaink közelségét, annyira távolinak tűnnek. Akár szarvakkal is ábrázolhattak volna, míg én szárnyakkal állnék ott. A szented lehetnék vagy a következő inkarnációd. Senki nem látja mi zajlik szemeinkben, mert nem zajlik semmi, csak a játszmáink folytatódnak. A nyár padlóját felmossuk a tél hűvös szelével és vonzalmat öntünk a felmosó vízbe.  Mindent átitat illata, mindent áthat csak minket kerül el messziről. Mert mi szavakkal folytatunk aktust és álmainkban derül csak fény a bűnre. Egy kicsit undorom is. Mindennek a helyén kell maradnia, hogy meg ne zavarjuk a valóságot. Vissza megyünk a festménybe és ők fejtegetik tovább, de már nem a mi jelentéktelen alakjaink.

M O Z G Á S

Egyedül jövünk, egyedül megyünk. A kettő közti átmenetben persze számos idegen jár s kel világunkban. Azonban tudatában kell lennünk, hogy ők mind csak illúziók. Belsőnk személyiségeinek anyagi kivetülései. Mikor távoznak, visszatérnek tudattalanunk háborítatlan vizeire, mert már megértést nyert létük.

 S még a legnagyobb zűrzavarban is, mikor emberek százaival szeled át Shibuja széles átkelőhelyét. Mikor figyelmed szerte ágazik s úgy érzed ezer felé szakadtál a tömegben, akkor is csak egy valaki van ott. S ez épp így van fordítva, a Nubiai sivatag legkiterjedtebb és legmagányosabb pontján is ott lesz egy, aki mindig ketté bontja lényed, hogy társként öleljen át.

 Nincs kétség, haldoklásod ténye arra kényszerít, hogy mozgásba lendülj. Az óceánok legmélyebb pontjától ismered ki a világot. S mikor majd tudásvágyad végleg holtponthoz ér, visszanyered a békét.

tükörképek

Szemeimbe napfény vetül. Reggel van és arra gondolok, hogy megint eltévedtem. Ismeretlen az ágy, az illatok és az, aki elvileg Én vagyok. De az a kócos alak még is visszamosolyog a tükörben. Úgy tűnik ezúttal magamba szerettem bele. Felöltözök, és elindulok, bele a világba. Tekintetem előtt elhomályosul a valóság és valami egészen más vetül elé. Talán színes képek, melyben fáradhatatlanul kergetem az olyan napokat, ahol szabad lehetek. Nem tudok elköteleződni egy valami mellett, ezért olyan szeszélyes a világom. Nem akarok és még nem is tudok gyökeret verni, így kinyílni se láthattak. Pedig biztos gyönyörű lehetnék...

És, mert mindig is külön fejezeteket szántam neked, arra gondoltam, teszek egy vallomást és elmondom, mennyire kiábrándulva érzem magam. Hogy mennyire nem kívánlak az életembe. Hogy mennyire fárasztó lehetsz mások számára is. Ah, de maradj ilyen, mert talán te ebbe szeretsz bele reggelente.

archetípus

Néha meghallom lelkem hívását, mikor elhalkul a testemet körülölelő tér. Olykor, akár egy szellem, visszafojtom létezésem állapotát és elmerülök egy idő és tér nélküli világban. Talán, mint egy köd lepte erdőt, tekintetemet is misztikus fátyol borítja el - megfejthetetlen történik e valami mind a mögött a mozdulatlan tükör mögött. S talán egy dallam csendül föl, mintha hangokká tömörült volna az a megannyi kép a valóság illúziójából. Az élet pillanatai egy-egy hangszínen jelennek meg, annak függvényében milyen színek és érzések domináltak bennük. Innen úgy tűnik, földünk történetét melódiába lehetne önteni. Amikor így eltűnök, nincs szétválás, nincs ítélet, nincs ott a nevem. Olykor legszívesebben ott maradnék. Elrejtőznék minden figyelő tekintet elől, hogy többé ne teremtsenek újjá dimenzióikban. Hogy mindig abban a mélységben lebeghessek a színtelen óceánon. Azonban újra és újra visszazuhanok csak hogy létrehozzak egy apró kvantitást létezésem zálogául.

Azt mondják, nem lehet a nap és a hold közé állni. Ősi rendet tartanak fent, amióta Isten megbízta őket. Megmutatják a világ ketté szakadt arcát. Felkészítenek a sötétség és fény váltakozó valóságára. Akár megértést is nyerhetne minden, ha összeolvaszthatnánk őket. Megláthatnánk az Igazságot.  Azonban ez a világ képtelen feladni a kettősség illúzióját. Így mi is két testbe születtünk.

egyszer úgy is találkozunk

Amikor felkelek, arra gondolok, hogy majd a reggeli fények vezetnek. A lábaim mindig a helyes utat járják, így majd elvisznek hozzád. Addig pedig járom a világot, mint egy elveszett, aki keresi az otthonát. Néha meghúzódva az esős idők elől a kávézókban. Tűnődve a városokról, ahol jártam már és ahol azt hittem találkozok veled. Térképet készítettem és elkezdtem áthúzni a neveket. Olykor úgy érzem, sosem találom meg azt a helyet, ahol épp jársz. Annyi naplementét láttam már, de még sem tudok róluk könyvet írni. Annyiszor keveredtem már furcsa helyzetekbe, még sem tudtam még elmondani senkinek. Voltak idők, persze, amikor fel akartam adni. Amikor azt mondtam, ennél tovább nem tudok menni. Aztán még is mindig azon kezdett járni az agyam, hogy vajon milyen széles mosollyal gondolok majd vissza ezekre a napokra? 

autonóm életforma

Szavaid nem tettek többé boldoggá. Figyelmed jelentéktelenebb volt, mint a kávézóba behallatszó külvilági zaj, mikor valakivel épp oly' elmélyülten beszélgetsz. Egy pillanat alatt elillant. Pedig mindig azt hittem, hogy te leszel majd a megmentőm. Hogy neked kell annak lenned, aki átkarol, mikor a lemenő napot nézem. Végül úgy tűnik a te lemezed is lejárt. Lassan elhalkult, majd senki nem vett le téged a bakelitről, én pedig hosszú ideig ott hagytalak pihenni. Azonban májusban lekerültél onnan és tán majd valaki egyszer újra hallgatja dallamaid, de én már soha többé. Hogy mit csinálok épp? Mint mindig most is kinézek az ablakomon. Némán bámulom a hegyeket, de közben valamilyen módon beszélgetünk is. Furcsa ez a nyakamba ömlő szabadság. A mély és tiszta lélegzetek. Az egész még olyan idegen, hiszen most üresen áll szívem kamrája. A lány, aki 23 éves kora óta csak szerelmes, most éppen azt tanulja, hogyan kell önmagáért létezni.

Megkésett tavasz.

 Az a nap azt a kellemes délutánt idézte, amikor csak fetrengtünk az ágyban, némán, néha megcsókolva a másikat. Lelkünk végtelenül nyugodt volt, gondmentes. Elménk kikapcsolt, nem voltak bennük gondolatok - tervek, háborúk. Az ég kéken ragyogott, a hegyek csendes dallamokat dúdoltak a távolban és béke lengte be a minket körül ölelő teret. A tragédia abból fakadt, hogy az óra mutatói egyre csak ütötték a perceket, szívünk pedig diktatórikusan követte ritmusát.
 Már is elmúlt minden. Egy év elteltével a nehezen ébredő természet, akár egy szerelmi bánattal sújtott, finom úrinő lassan új ruháját igyekszik magára ölteni - a tavaszt. Egy ház ablakából Rachmaninov Elégiája szűrődik ki. A zongora szó egy kicsit mintha elkalandozna a tájról, elvinné az embert egy különös, duális világba. Vissza az elmúlt évnek abba a különös álmába - a japán férfiak társaságába, a groteszk szobrok köré, velencei hangulatban.
 Innen visszanézve az életem kellően kabalisztikus volt. Olyannyira, hogy senkinek fel sem tűnt, szemeim nyitott ajtaján át, megannyi zárt szobába soha nem léphettek be. Azonban engem cseppet sem zavart, hiszen én sokkal inkább szerettem az Ő különös világukban járni kelni.
 A zongora lassan elhalkult. A nyitott ablakú szobába utazók léptek be. Hangoskodó jelenlétük egy egészen más kor energiáit hozták. Már nem volt nyoma kettőnk megosztó békéjének, szenvedéllyel telt csókjának.

fény-kép

Szerinted miért homályosak az alakok a képeken, akik mozognak? Gondolkodtál már azon, hogy egy fénykép mennyi mindent átformál? Fény-kép. Az alakok elmosódnak, mikor mozognak. A kamera lencséi illúzióként érzékeli őket, anyagtalan lényeknek, melyek színekké mosódnak, többszöröződnek, átformálódnak. Mi van, ha a kamerák lencséi látnak valamit, amit a szemünk nem képes? Mi van, ha összemosnak több dimenziót? A fényképezőgépek megtudják örökíteni a pillanatot egy képben. Meg tudják állítani az időt. Képesek keretbe helyezni az elmúlt pillanatot. Honnan tudjuk, hogy a valóság nem mosódik el, hogy az emberek nem válnak formátlanná mozgás közben? Manapság rábízni magunkat szemünk korlátolt képességeire kész őrület.

még mindig hazafelé tartok, a jó úton

Valamikor nagyon régen volt egy álmom arról, hogy haza megyek. Láttam az engem hívó város fényeit a hegyről, a keletnek eredő folyót s a hidakat, melyek a belvárosba visznek. Már messziről üdvözöltem a magas házakat, az alvó dombokat és a kerteket. Nem tudom hol van ez a hely s hogy ez e az egyetlen, ahová tartozom, de tudom, hogy otthonomként tekintettem rá. Volt egy kisebb lakásunk, az északi részen. Az ablakomból mindig láttam felkelni a napot. Ahogy visszatekintek ebbe a távoli életembe, látom, ahogy benne sétálok és minden szembe jövő mosolyog rám. Talán, mert ez egy kis város volt, nem volt benne rosszindulat. Minden tavasszal biciklivel mentem munkába. A fülledt nyári napokon jégkrémet nyaltunk a teraszon. Ősszel szentélyekbe járkáltunk s végig aludtuk a teleket. Nyugodt egy élet volt, nem volt a világon semmi, amiért aggódnom kellett volna. Talán újra találkozunk és leéljük az életünket egy hasonló nyugalomban. Könnyedén megtörténhet, hiszen jó úton vagyunk, azon az úton vagyunk, ami haza vezet.

felkelni egy újabb álomban

Próbálok összeszedett lenni, de ez egy rendetlen környezet. Mostanában minden a jelenről szól, így vissza nézni sincs időm ki voltam. Annyit tudok, hogy itt van bennem minden egyszerre és próbálok rendezettnek tűnni. Megint felöltözök és útnak indulok, idegen nyelveken gondolkodom és észre se veszem. Annyi országban jártam már, hogy nincs egy kifejezett otthonom. Teljesen kiégtem, vagy épp most születek újjá? Költői a kérdés, ahogy maga a létem is csak egy impulzus. Jövök és megyek, de nem igazán mondanám, hogy ez az eleje és a vége a történetemnek. Azonban csak az ezek közti dolgokat ismerhetem. Korlátozott a tudat és a test, amiben élek. Ezért arra következtettem, hogy időben és térben az egység kétséggé lesz. Találkozások, mind arra jók, hogy felismerd magad másként. Nem ez a visszaút a végtelenbe?

még mindig emlékszem milyen volt egy egész nap veled.

Lassan elterjedek a világban. Hamarosan minden az enyém. Kezdj el futni.

várva a megfelelő viharra

Szerintem elveszettnek lenni csodálatos. A látványa, a hozzá párosuló érzések. Önkifejezés. Ordítani, sírni és tombolni a csalódottságtól - tudod, ez olyan természetes, mint a vihar, mely időnként pusztít is. A lelkünk bentről nézi milyen páratlan villámok is szóródnak szét az égen. Ő csak szemléli, s pontosan érti mi történik oda kint. Megérti a természet szeszélyét, elfogadja, hogy ilyen, hiszen a mindig napos ég kiszárítja a földeket. S míg olykor a fákat, a gyönyörű virágokat, a földet is megsérti, addig neki sosem esik baja. Sőt... minduntalan arra vár, hogy a vihar egyszer olyan erőssé váljon, hogy ereje kihívja Őt bentről. Ha ez egyszer bekövetkezik, nem lesz több eső, de nap sem süt majd. Csak egy áldott állapot áll be a kettő között.

2017. augusztus 12. - talán

Félek, hogy átléped az idő keretét és nem jössz vissza. A tébolyult nevetésed átszakítja majd a teret és ketté törik az üveg, amin keresztül a valóságot láttuk. Lélegezz. Utasítasz, de a lelkem nem ismeri az oxigénhiányt. Szóval mennyi idő kijutni innen? Kérdezem és te visszanézel rám fekete esernyőd alól. Látom az őrületet szemeidben, - mindenre válasz - de te még szavakat akarsz hozzá kreálni. Kinyújtom a kezem és neked gyorsabban kell megfognod, mint az esőcseppeknek. 

1 1 : 1 2