Kérdések a válaszokra.

A lehető legrosszabb dolgot tette. Kereste a válaszokat a kérdésekre. De a válaszok újabb kérdéseket hoztak elő. Néha már úgy gondolta: sosem lesz vége ennek a végtelen körforgásnak, ahol a kérdésekre nincsenek válaszok újabb kérdések nélkül. Már tudta, hogy ebbe bele lehet őrülni és bele is őrült. Már nem látott maga előtt rendes célt, már csak azt látta, hogy nem érdemes tennie semmit, hiszen minden megkérdőjelezhető. És hogy mi lett így? Így a földön nem talált magának igazat, amire azt mondhatta volna, hogy az valóban úgy van, mert mindig kételyek gyötörték afelől, hogy azok igazak lennének. Kételyek kérdés formájában. Pedig neki az igazság volt a legfontosabb a világon. Így többé nem tudta, hogy hogyan éljen helyesen. Egykor volt egy fantázia világa. Egykor megalkotta mi a jó, mi a rossz, mi az igaz és mi a hamis. De mindig megkérdőjelezték és ő kezdte elhagyni a saját világát, végül megrekedt a semmiben. Ott ahol nincsenek érzések, még is tud nevetni meg sírni. Ott ahol nincsen szeretet, még is tud választani magának szerelmet és fontos barátokat. Végül egy újabb világ épült fel, amiben minden ellent mond mindennek. Az ellentétek feketén fehéren rajzolódnak ebben a világban akárcsak a ying-yang körben és valahogy nem férnek meg békében egymás mellett, mert megkérdőjelezik egymást. Egy kis dolog, egy apró kérdés, és összedől a világ. A világ, amit stabilon tartott egy válasz.

Az igazságról a magad világában, mindig te döntesz. Mások világában a döntésedet mindig megkérdőjelezik majd.

Talán a legnagyobb baj az volt, hogy sosem akartam másokat igazát semmibe venni

 

Isten vagyok. Istenek vagytok.

Ha tudni fogtok róla, ti sem akartok majd elnyomni másokat.

este

Sosem fogom elfelejteni, amikor ott ültem a sötétben a kanapén, könnyes szemekkel a nyitott ablakon át kibámulva a teliholdra. Azon töprengtem, hogy teljes szívből szeretsz e. Remegett mindenem a hidegtől, de nem akartam becsukni az ablakot. Fázni akartam és remegni, mert egész végig csak belülről remegtem. Azt akartam, hogy minden fájdalom kijöjjön belőlem most ezzel a külső remegéssel. Csak percekig volt ez így, azután lesétáltam az ajtóhoz és kimentem a teraszra. Csak egy poló volt rajtam és papucs. Odakinn jéghideg volt. A leheletem látszódott a levegőben. Annyira szörnyen éreztem magam. Azt mondják a jelenben kell élni, de a múltban olyan érzések vannak, amiket nem vagyok képes most még otthagyni, vagy átalakítani.
Megfordultam a teraszon. Hirtelen láttam, hogy valami hatalmas fehér teremtmény áll odalenn az udvaron. Még csak észre sem vett csak szaglászott a földön. Olyan volt akár egy fehér farkas. A könnyek már ráfagytak ajkaimra, de képes voltam abban a pillanatban mosolyogni, mert minden rossz érzés eltűnt belőlem, amikor az a fehér teremtmény rám szegezte szemeit. Percekig bámultuk egymást, azután eltűnt a ház mögött. Egy ideig csak bámultam azt a pontot, ahol eltűnt, majd utána futottam egészen az utcáig. Ott álltam és csak néztem azt a gyönyörű távolodó, fehér bundás teremtményt, aki képes volt megállítani a könnyeimet és elfeledtetni a fájdalmaimat. Nem tudom mi lett volna velem azon az estén anélkül a lény nélkül.

Tudnod kell~

Tanulj a múltból.
Élj a jelenben.
Higgy a jövőben.

Nem kell semmit tenned, csupán ennyit.
Ha ezt betartod a dolgok jobbá válnak.

Without memories~

Ha elvesztenéd az emlékeid és nem emlékeznél semmire önző módon kihasználnám. Azt mondanám, hogy mi ketten angyalok voltunk, akik már a világ kezdete előtt együtt voltak. Akik már akkor ismerték egymást, amikor a nap még csak meg sem született. Együtt voltunk, de egy balsors következtében valahogy lezuhantunk a földre és emberi alakot öltöttünk. Tudod mindent elmesélnék, ami ezek után történt veled a földön. Minden fájdalmat, minden örömöt és mindent, ami valaha is fontos volt a számodra, mert azok után, hogy ismernéd a történeted legelejét mind azok csak mellékszálak lennének és bennem látnád a fő szálat, amin át a történeted fut. Így nem számítana mi történt, mert én lennék a legfontosabb. De jól tudom, hogy nem fogod elveszteni az emlékeidet és én nem találhatok ki mesét arról, hogy miért vagyok melletted és miért kell melletted lennem. Így sokkal nehezebb, mert bár még veled vagyok, de soha nem tudom beleírni magam a történeted elejébe. Ezért azok az évek és emlékek, amikben én soha nem szerepeltem, talán örök kételyt okoznak majd, hogy egymás mellett kell-e lennünk.

Angyalaim. . . Megígérem, hogy jobb leszek. Hogy nem fogok ilyen elveszetten és sötéten viselkedni. Hogy megpróbálom az árnyékomat elhagyni és angyalként élni veletek. Érzem amikor gonosz vagyok akkor kétségbeesett tekintettel néztek rám, mert megnyitom a poklot azon a helyen, ahol épp vagyok és annyi gonosz dolog szabadul el. Ne haragudjatok rám ezért.

Igen. Eddig attól féltem, hogy meg fogok halni, de most attól félek, hogy örökre itt ragadok a pokollal, amit megteremtettem magam körül. Elfog nyelni a világ és örökké valóság maradok. Tudom, vannak nálam rosszabb esetek is, de nekem ez is bőven elég. Amit tettem és érzek az cseppet sincs közel a paradicsomhoz. Ez elég ok, hogy féljek, nem igaz? Ez elég ok, hogy a démonok elragadjanak magukkal.
Itt fogok maradni? Tudni akarom mindenre a választ, amit kérdést valaha feltettem magamnak. Mindent tudni akarok, mert egyszer beleőrülök majd a tudatlanságba.
Néha látom a fényt, de elém áll egy árnyék és akkor nem tudok semmit sem tenni. Mit tudnék kezdeni vele? Elnyeli az összes fényt és végül csak a sötétség marad. Talán a legrosszabb, hogy tudnék találni másik utat, hogy a fényt ne árnyékolja el semmi, de nem teszem meg. Ez az emberi lét ilyen őrült.
Oda fenn túl jó lett volna, hogy most mindenféleképp a sötétségbe akarjuk taszítani a lelkünk?

Szemszögek.

Egy sötét éjszakán, mikor nem tudod mit tegyél, válassz egy csillagot és próbáld elérni. Tudod, hogy nem fogod, de a remény felerősít és úgy gondolod talán még sem lehetetlen, ha megpróbálod. De tudod mit? Minden csak rajtad múlik. Tudsz olyan szemszögből nézni arra a csillagra, hogy úgy tűnjön a kezedben tartod őt. Ez illúzió lenne? Hisz akkor abban a pillanatban ott van a kezedben. Érezheted a melegségét, mosolyoghatsz rá és ő visszafénylik majd neked az éjszakában. Abból a szemszögből úgy tűnik nincsen lehetetlen, mert végül a kezedben tartod. Bárhogyan is, de ott van. De tudod mit? Ezt megcáfolhatod. Ha nem keresel más szemszöget magadnak az adott pillanatban úgy tűnhet még is létezik a lehetetlen. Ez is illúzió lenne? Hisz tarthatnád a kezedben a csillagot attól, hogy nem jöttél rá erre. Van is megoldás és nincs is megoldás. Valaki megpróbálja, de nem sikerül neki, valakinek sikerül, valaki meg se próbálja, de mindenki egy szemszögből nézi a dolgokat. Méghozzá a maga szemszögből, amit helyesnek talál. Így hát nézz bármelyik szemszögből a csillagra ne feledd, az csak egy illúzió, a saját választásod. 

L O V E

"Azzal az ígérettel jöttem a földre, hogy megpróbálok megannyi érzést félretenni és csak szeretni..."

 Bocsáss meg isten, legyőztek az érzéseim, de ha az egyik a szeretet volt, nem is járok olyan rossz úton, igaz?

"... De végül nem olyan egyszerű ez a dolog, mint ahogy a lélek elképzeli.

Egy ember mesélhetne erről."

Második fejezet.

"Tudod az ember élete, akár a könyvek.

Van eleje, van vége és közben tele van újabb fejezetekkel."

Ne mond hogy nem lehet, mert én is megtettem. Kitéptem az életem lapjait. Azokat a szomorú részeket, amikre többé nem akartam emlékezni. De tudod, bár ne tettem volna, mert végül ezek a lapok az én történetemhez tartoznak. Utánuk szaladtam, felvettem a földről és visszaragasztottam őket a helyükre. Hogy miért? Azért mert már nem úgy látom a dolgokat, mint bárki más. Átéltem őket és csak erősebbé tettek. Így hát szeretem az életem azon részét is, amikor teljesen elnyelt a sötét, mert bebizonyítottam magamnak, hogy még a sötétségből is ki tudok lépni. Próbáld észrevenni, hogy minden érted történik. A legrosszabb pillanatok is újabb lehetőségek. Talán azzal, hogy megtörténik le lehet zárni egy fejezetet és kezdeni egy újat.

"Amíg csak az illúzióját érzed annak, hogy vége van addig csak egy újabb fejezet következik."

Ho'oponopono

Egy kisfiú. Oda menjek hozzá? Olyan megtörtnek látszik. Olyan kicsinek ebben a hatalmas világban. Csak ott ül azon a lépcsőfokon és az eső cseppek mit sem törődve azzal, hogy annyi mindenen ment már keresztül csak könnyesebbé teszik az arcát, csak fájdalmasabbá a napját. Mit érezhet? Biztos nagyon mérges. Mérges a világra, hogy így kitagadta. Gyűlölheti magát, amiért ilyen egyedül van. Istenem, valaki nézzen rá mosolyogva, ha csak egy pillanatra is. Valaki, aki fontos a számára. Nem tétovázhatok, oda kell mennem. Meg kell tudnom mi történt vele.
- Hé, kisfiú! Miért ülsz itt?
A fiú rám nézett azokkal a hatalmas barna szemeivel. Úgy csillogott, hogy akár a mennybe is betekintést nyerhetett volna azon keresztül az ember. Ki is rázott a hideg egy pillanatra.
- Te látsz engem?- kérdezte semmit mondóan.
Szemeimben könnyek gyűltek. Egy gyerek, akit senki nem vesz észre. Még is mit árthatott ő a világnak?
- Hát persze, hogy látlak. És mindenki más is lát, ne aggódj.
- Nem. Engem nem mindenki lát. Én már meghaltam.
Ledöbbentettek a szavai. Egy kisfiú, aki ilyeneket beszél. Vajon miket mondhattak neki? És akkor a kisfiú odamutatott egy távoli pontra. Láttam a mentőautót. Láttam a síró embereket és a legszörnyűbb dolgot, amit valaha láttam. Egy fehér lepedőt, ami ellepte a testet. Nem tudtam felfogni, de nem is volt időm. A kisfiú megrángatta a kabátom.
- Csak add át mindenkinek az üzenetem:
SAJNÁLOM.

MEGBOCSÁTOK

SZERETLEK,
KÖSZÖNÖM.

Csak ezek a szavak gyógyítják be a mély sebeket.

Fény

Mikor a fények kialszanak és a sötétség veszi át az uralmat, még akkor is itt leszek. Itt fogok állni a sötétben és tudni fogom magam elé nézve, hogy az út még nem ért véget. Még nem... Hogy mi a célom? Nem tudom. Egyszerűen csak embernek maradni mindvégig. Egyszerű nem? Hisz csak mindig tovább kell mennem... Akkor is ha a mellettem haladó emberek közben elbúcsúznak. Akkor is ha az előttem lévő út ketté szakad. Akkor is ha eltűnnek az égről a csillagok. Mindenképp. Miért? Mert mindent meg kell tudnom. És amikor már a világban nem találok több ismeretlen dolgot, azon gondolkodom majd, mi van ezen a világon kívül? És látom majd a csillagokat meg a holdat és a napot az égen. Ezek a fényes pontok mind a világon kívül vannak. Látni akarom őket, mert olyan gyönyörűek, de oda fel csak fényes dolgok mehetnek. Még is hogyan juthatna oda föl egy ember, az égbe? A kérdést sokan felteszik, de a választ mind csak kutatják. Csak páran jutnak ezen túl. Én ebbe a párba bele tartozom.

Amikor a barátommal beszélgettem végig a szemébe néztem és láttam, hogy valami megcsillan benne. Nem először látok ilyet ember szemében... Aztán Ő egyszer csak összeomlott és a padlóra esett. Olyan hirtelen történt. Odarohantam és a kezemben tartottam testét. Ő még utoljára rám nézett csillogó szemeivel, majd hirtelen éreztem, hogy mindene elgyengül és láttam, hogy szemei már üresen merengnek. Sírtam, üvöltöttem, aztán elhallgattam és letöröltem a könnyeim. Talán ezt kérdeztem magamban: Hová nézel ilyen üresen? És odanéztem ahová ő. Az égre. És akkor már tudtam a választ az utolsó kérdésre. Amikor a szemeinkből kihuny a fény meghalunk... és tudjuk hová kerülnek a fényes dolgok, nem igaz?

Mindig vissza vágyunk oda ahonnan jöttünk, ezért néha felnézünk az égre és nem értjük miért akkora az univerzum, hogy ne találjunk haza. De tudod ezen nem szabadna gondolkodni, mert úgy is csak a végén tudod meg, akkor amikor már senkinek sincs időd szólni.

Csak egy szó.

- A szavak olyanok tudnak lenni akár az égő golyó a húsban.

- Ha ez így van ölj meg egy szóval!

- Gyűlöllek!

Ott állt a végtelen menny síkján és belebámult a vöröslő magányban. Otthon volt, mert egy szó puska golyóként ért révbe testében és megölte. Angyalként sosem szabadott volna meghallania ezt, de ő kíváncsi volt. Ő tudni akarta milyen az amikor valaki gyűlöl. Hát már tudta és azt kívánta, bár soha ne hallotta volna, mert amikor meghallotta elvesztette a mennyországba vetetett hitét. Ez a ködös érzés, ami miatt remegett azt hitte a hideg, de az nem lehetett, hisz a hideg érződik a bőrön, de ez nem érződött. Ez a hideg dolog belül a fájdalom volt.

- Isten... bocsáss meg, hogy rajtam keresztül érezned kellett ezt! Nem voltam angyalhoz méltó.
De az angyal hiába szólt, isten néma maradt felé.
Még mindig nem mozdult, még mindig azon a vöröslő tájon állt. A tollai szép lassan kihulltak szárnyaiból s a szél tovább vitte őket föl az égbe, mintha csak a bűn bizonyítékát cipelték volna istenhez. Ég... - gondolta az angyal és úgy érezte újjá született abban a pillanatban. Meghalt, de még is a földön volt, mert nem kell elmennie a földről, hogy meghaljon.
- Szóval így van ez. A gyűlölet megöl, elhiteti hogy bűnös vagy és mire feleszmélsz már csak egy ember vagy, aki elfelejtette, hogy isten mindent megbocsájt és nem mindig születsz újjá. Az emberek sokszor szomorúan halnak meg.

Érdemes melletted maradni?

Rendben, tovább lépek,
megpróbálok mély levegőt venni.
Nem tudom fog-e menni.
Fojtogat ez az egész helyzet,
Pedig lehet, hogy a torkom a lélegzethez kelhet.
De nem baj fojts csak meg
még ha nem is fojtottalak meg.
Tudod, nekem ebből elég,
Elveszítesz, nem félsz még?
Azt szeretném, hogy észrevedd
A barátságom arra készteted,
hogy lépjen el tőled,
ne üldözzön a szörnyed.
Már holnap el akarna futni tőled,
nem tudom vissza-e tartsam őt,
hisz a te esernyőd alatt mindig esik az eső.