Mikor utoljára beszéltem hozzá a gondolataimban, arra kértem, figyeljen rám. Ám úgy éreztem, ez nem elég. Hiszen nem volt miért észrevennie, idegenek voltunk. Arra gondoltam, egy felismerésre van szüksége. Látnia kell a szemeim mögött megbújó lelkem, hogy megértse, valami furcsa mód, mindig közel voltunk egymáshoz. Amikor hát arra került a sor, mélyen a szemeibe néztem. Csak egyetlen másodperc volt, egy óvatlan pillanat, de olyan volt, mintha kapcsolatba léptek volna egymással a lelkeink. Legalábbis ezt éreztem.
Végül mi lett? Semmi. Hiszen miért is lett volna bármi is? Mi mindig csak két régi plátói ismerős voltunk. Négy hónappal később már nem is törődtem az egésszel. Elengedtem. Arra gondoltam, nem számít mikor, egyszer úgy is beszélni fogunk. Négy hónap. Ennyi kellett. Alig hittem a szemeimnek, mikor megláttam, hogy írt.
Látjátok? A gondolatok végül mindig elérnek a másikhoz, ha nagyon erősen kívánjuk.
