A rossz élet vezette. Ő maga sosem volt az, csak látni akarta, tudni és tapasztalni szerette volna azt, mert ismeretlen volt számára. A bűn, a fájdalom, az őrület... Megfigyelte ezeket az Ő tiszta lelkével. Sosem adta magához ezeket a dolgokat. Nem hagyta, hogy benne maradjanak, hogy bemocskolják. Csupán végigmentek benne, azzal távoztak is. Így a valója mindig háborítatlan maradt.

v - i s z o n y

Nem tudok elválni tőle. Hozzá vagyok nőve. Ha erőszakkal akarnak kettészakítani akkor sem tudnak, míg élek. Az éjszaka tüzében égek, táncolok és élvezem a szabadságom. Azt kérdezik, nem vagyok e magányos, de mi nevetünk. Nem értik, hogy a kérdéseik visszahatnak rájuk, minket el sem érnek. Ám nem magyarázkodunk, mert a szavak nem a mi világunk részei. Mi érzünk, mi látványban éljük meg. Mi. Kik is vagyunk? Tovább nevetek. Őrültek. Őrültek vagyunk, éneklem.

-       M i .

én és a lelkem.

...és ők, akiket ismertem, azt mondták, nem létezik idő. Hogy, az élet egy folyamatos pillanat, nincs benne mozgás csak képek sokasága. Még is ők maguk olyanok voltak, mint az idő. Pontosan azon a helyen voltak, ahol kellett, folyamatos mozgásban és sosem álltak meg. A lépteik ketyegésként visszhangzott. Igen, ilyen szeszélyesek voltak. Jöttek, mentek és csak emlékeket hagytak magukról a fejemben.

 Tudod ki vagyok én? Nem a lány, aki a hegyet nézte, nem is a tekintet, mely látta a hegyet, sem a gondolat, mely kielemezte, és nem a hegy, melyre meredt. Nem... ez ennél sokkal egyszerűbb. Én a figyelem vagyok. A lány és a hegy közötti kapcsolat, a mindent mindennel összekötő. Ez vagyok, ezért ne találj érdekesnek, vagy különlegesnek. Csak vagyok. Mindig itt vagyok...

Had öntsem pohárba a felkelő nap fényeit neked. Hagyd, hogy a felhőket összeturmixoljam a holddal és felöntsem az éjszaka sötétjével. 

Már mindent meg tudok tenni. Szélnek eresztem a gondolataim és nézem, anélkül, hogy szavakká formálódna a látvány. Majd körbe-körbe forgok, míg el nem szédülök. Aztán csak lezuhanok, a földnek csapódok és tengerré leszek az ég színeivel.

ég és föld

 "Ha valamit megnevezel, az Önmagává válik, többé nem lesz része a Mindennek, a Megnevezhetetlennek. Kap egy személyiséget, egy szerepet, egy funkciót, egy identitást."

Az első döntés, amit valaha hoztunk, az egy név volt. Választottunk magunknak egy nevet. Azt mondtad, úgy fognak hívni téged, hogy Ég. Gyönyörűen hangzik, ezért azt akartad, hogy így szólítsanak. Ekkor leváltál tőlem. Mindaddig összetartozunk, de mikor Ég lett a neved, engem már Földnek szólítottak.

 Az emberek szemében összefolyunk, közelinek látszunk egymáshoz és elválaszthatatlanok vagyunk. Olyan, mint egy valódi szerelem, de igazából... A mi szerelmünk olyan, mint egy szellem. Nincs az élők között, ezért csak azok tudhatnak a létezéséről, akiket beavattunk a gyászába. Csak ők láthatják a távolságunk szándékát és az átkát ennek a kimondhatatlanul mély kapcsolatnak.

Város.

El fogom vesztegetni az értékes időmet szerelemre, alkoholra és egyéb káros dolgokra, míg nem teszem magam tisztába. Játszani fogok, amíg a szívem ennyire hevesen ver a vágytól.

Vágyak... 

Mintha szállnál, miközben a földbe gyökereztek a lábaid. Hamis boldogság, ami hamar padlóra tesz. De azt mondom: Meg kell tanulnom élni, mielőtt meghalok. Már túléltem és most a szabadságot keresem, de bent ragadtam a városban, ahol még mindig minden a túlélésről szól. Így tovább csábítanak az ember alkotta dolgok, még jól érzem magam a ruháimban. Aztán majd egyszer csak hátrahagyom a várost, elengedem a vágyaim és mosolygok. Ám ez még messze van.

A labirintus vége.

Nem tudom mellékelni többé a színeket az életemből. Hiszen itt a tavasz. A földet beborítják a szirmok. Az újrakezdés lehetősége, ami az évszakkal érkezik, minden szívet átitat reménnyel.

 Azon tűnődök, én honnan kezdjem, hiszen még ha nem is létezik idő, a testem egyre öregebbé válik. A fiatalság szava minden évben kopottabbá lesz. Szóval merre kéne lépnem? A labirintus közepéről indulok és ha rossz döntést hozok, messzebbre sodródok a kijárattól. Bár, nem számít, mert mikor legutóbb eltévedtem, találkoztam veled. A rossz döntésemből fakadóan, a hosszabb út által ismerhettelek meg. Azóta együtt megyünk. Őrültség lenne ketté szakadni.

 Tudod mi lesz a labirintus végén?  A kerítések csapdájának végén, a kijáratnál egy végtelenségbe elterpeszkedő hatalmas tér vár. Nem lesz benne semmi, üres lesz és határtalan. Nem kell majd jobb és bal oldal között döntenünk. Olyan gyorsan futhatunk majd egyenesen, amilyen gyorsan csak akarunk. Egy tér, amiben nem leszünk rákényszerülve a döntésekre. Valaki egyszer úgy nevezte ezt: s z a b a d s á g.

Lenni

A jelenlegi énem szeret reggelente egyedül kelni. Nincs is jobb érzés, mint Önmagammal ébredni, felhúzni a redőnyt, majd megcsodálni a napfelkeltét. Inni egy kávét, készülni a napra...

És megriaszt a gondolat, hogy mások szerint kéne lennie valakinek, akivel osztozom ezeken a reggeleken... minden egyes nap. Valaki, aki megtöri a reggeli csendet, amit igénylek. Valaki, aki figyelmet vár.

 Oh, nincs semmi gondom az emberekkel. Kellő távolságból, míg el nem foglalják a személyes szférám, lenyűgöz a létük, a kifejeződésük, de nem vonhatják el a figyelmemet egy életre. Nem egyszerűsíthetik és korlátozhatják le a világom. Márpedig megtennék, hiszen ők nem állnak készen rám.

Buddha szerint: "Amit szeretünk, az szomorúságot, fájdalmat, szenvedést, bánatot, gyötrelmet okoz azáltal, hogy szeretjük." Itt nem az igaz szeretetről beszélt, ami folyamatosan bennünk van, hanem egy érzésről. Az érzések nem léteznek ott, ahová tartunk - a halálba. Ott annál sokkal csodálatosabb dolgok vannak.

Azt mondják, a szerencsések meghalnak, mielőtt tényleg meghalnának. Hátrahagyják a korlátolt szerepük, az identitásuk.

  Ha a jelenlegi énem beszélhetne és kifejezhetné magát szavakban, azt mondaná, Ő most pont e felé tart. Az estéim akkor tökéletesek, amikor a szobám ablakából kinézve leshetem a csillagokat. Olyankor kitágul a világom, elterjed mindenfelé és ellep mindent. Nem értem, hogy lehet valaki még is magányos, mikor Önmagával van. 

Amikor keresel valakit, Önmagadat keresed,
amikor lenni akarsz valakivel, elvesztetted a kapcsolatot Önmagaddal.

Talán az a sok gondolat esőcsépekké változik és lezúdul az égből, elárasztva a földet. Tócsákká lesznek a felszínen. A tócsa felszárad a napsütésben. Elpárolognak mintha csenddé lennének, mint amik egykor voltak.

Rendetlenség.

A kerti medence vizén megcsillant a nap fénye. A teraszon át, a nappaliba érő fény pont rásütött az arany keretben pihenő, múltszázadi festményre. A padló visszatükrözte a csilláron lógó gyémántokat. Az emeleten kitárt díszes, fehér keretes ablakokon át járt kelt a szél. A hálószoba krém színű szőrme szőnyegén, a francia ágy faragott falábánál Louis Vuitton táska pihent. A szoba gardróbja üresen állt. Minden márkás, drága ruha ki lett belőle hajítva az ágyra, de a földön is bőven hevertek. Talán csak az az arany szálakból varrt, egyedi tervezésű estélyi nem érdemelt volna ilyen hánytatott sorsot. A felé nyújtózkodó vörös folyadék, az 1945-ös Chateau Mouton-Rotschild bor, mely majdhogynem eláztatta, még a tegnap esti vita közben folyt a padlóra. Az emeleti teraszra vezető út végig fehér, rózsa mintázatú márvány köves. Talán csak egy karcolás esett rajta, mikor durván hozzá vágták az aranylemezzel borított Iphone 6-ost. Ahogy lépteink ezen az úton visznek, már látni azt a mutatós kis vasból készült fehér asztalt és székeit. Ott gőzölgött rajta a reggeli kávé, az egyetlen, a készletből éppen maradt porcelán csészében. Mellette pedig a Voyage magazin. Néhány perccel ezelőtt még azt lapozgatta, kisírt szemeivel a nő. El akart menni, ebből a kuplerájból. Minél előbb menekülni akart, ám amint felragyogott a nap, valahogy ösztönösen becsukta és a világra tekintett. Hirtelen történt benne valami. Egy másodpercnyi felismerés, telve képekkel, zenei dalszövegekkel és magyarázatokkal, melyek lehetetlenül gyorsan zsúfolódtak össze egy érzéssé, majd gondolattá. Egy nagy, habos felhő abban a pillanatban eltakarta a napot. A rendetlenség a rend szóvivője. - gondolta. Ahogy azon tűnődött, mennyire gyönyörű is volt minden, amíg rend volt, megértést nyert számára, hogy a rendetlenség láttatta meg vele a tisztaságot. Mindaddig természetes volt számára, hogy minden a helyén van. Nem létezett a rend. Amíg nem jelent meg az életében a káosz, nem ismerte  valódi értékét. S ahogy a lakásában, úgy magában is rendet kell tennie.

Az adott helyzetben mindig csak meg kell kérdezned magadtól: Mire tanít ezzel az élet? Mit akar megmutatni? Látnod kell a feketét, hogy felismerhesd a fehéret. A fehér önmagában nem létezik.

Kábulat - benyomások a múlt estéről

Egy beton úton sétáltunk, ami az őrület felé vitt. Az előttünk lámpával megvilágított teret már bekebelezte a homály. Arany fürtök, szálló cigi füst, fél mosoly. Mint egy herceg, megjelent az az alak és üdvözölt. Aztán az idő megszűnt és a tánctéren folytatódott a jelenet. Ringatóztunk, fel sem fogva hogyan száll az idő, tudtunk nélkül. Az arcunkat megvilágító színes lámpa fényei eltorzították bájos vonásaink, ezért elé tettük kezünket. Hirtelen annyi ismerős tűnik fel, hogy csak sodródtunk elveszetten, céltalanul, szorítva egymás kezét. Féltem, hogy elvesztelek, de attól még jobban, hogy én magam veszek el.

 ...És a következő pillanatban, mikor körülnéztem, már nem láttalak. Csak azokat a hideg kezeket éreztem, amik elragadtak tőled. Az éjszaka hercege elvezetett a táncparkettre, majd táncba küldött. Elindultam, csukott szemmel, s mire kinyitottam, újra ott álltál előttem, ujjaid közt egy szál cigarettával. Közelebb léptem, kivettem kezeidből, majd bőrödbe nyomtam. Kérnem sem kellett, hogy tedd meg velem ugyan ezt. Mosolyogva nyomtad bőrömbe és az emberek csak szörnyülködtek rajtunk. Ők nem tudták felfogni, miért teszünk ilyesmi dolgokat.

- De hisz ez semmi. - kacagtunk.

Egy dallam törte meg őrült nevetésünk. Azt hiszem, annyira belemerültem a kívánságaim kántálásába, hogy eltévedtem és két idegen közt találtam magam ülni, ismét nélküled. Mosolyogtam, mert nem akartam sírni. Nem volt kedvem.

Leült mellém egy újabb idegen. Ismerős volt a mosolya. Láttam már valahol, ezért kedves volt számomra. Míg mások nem kapták meg az esélyt, neki megadtam. De egy beszélgetés sem tarthat tovább, ha megszólít valami, hogy mennem kell. S mint egy gyönyörű, mennyei fátyol, az a zene ellepte magasztos, másvilági hangulatával a vörös fényekkel megvilágított teret. Felugrottam és rögtön elindultam, hogy megkeresselek. Alig két lépést tettem és szemben találtalak magammal. Rögtön egymásba kapaszkodtunk és annyira öleltük egymást, hogy egymás bőrébe mélyesztettük körmeink. Mindig, minden alkalommal, amikor ez a dallam felhangzik, meghalunk, mint akkor, először. Sikítunk és üvöltünk, de valójában cseppet sem fáj. A halál nem fáj. Egyszerűen csak felszabadulunk azokra a pillanatokra. 

A zene még csak el sem halkult, de már jött a következő. Elengedtük egymást és ezzel véget ért az este...

szerelmesnek lenni

A szomorú, szürke felhők ellepték az eget. Az utcákon csak néhány esernyővel sétáló ember. A virágok elhervadtak, hiába áztatja őket eső, nem élednek újra. A város színei a megszokottnál is fakóbbak. Az embereknek mind sápadt és beteges az arca. Lehajtott fejjel, földre tapasztott szemmel sietnek valahová. A korláton üldögélő madár megrázta tollait. Közben egy tavaszból megmaradt levél a szél hátán leszáll a duzzadt folyóba. Viszi a hosszú híd felé, ahol beállt a dugó. Ott egy kék busz is. A rajta lévő emberek egyszerre néznek ki ablakán, mikor elhalad a mentőautó.

 Egy ilyen napon, amikor a város belefeledkezik ebbe a melankolikus időbe, azt kellett volna kérdeznem magamban, hol jársz most? A fejemben kellett volna, hogy legyél.

Az ablak üvegen, amin keresztül lenézhetsz az utcára, lassan végig folynak az esőcseppek. Kezeimben egy bögre forró tea. Olyan közel állok az ablakhoz, hogy a hő rápárolog az ablakra. Tudod, ennek a pillanatnak arról kéne szólnia, hogy rád gondolok. Körül kéne írnom fejemben azokat a szomorú érzéseket irántad.

 A mosógép két sípszóval jelezte, hogy lejárt. Az utcában egy autó hajtott el. Hogy nehogy lefröcskölje elegáns, piros ruháját, a lány behúzódott egy eresz alá. Rágyújtott egy cigire.

 Mély levegőt szívtam tüdőmbe. Anélkül szerettem azt a pillanatot, hogy bármiről is elmélkedtem volna. A szívem annak az élénk pillanatnak dobogott. Még csak meg sem fordultál a fejemben, még is, most is élénken emlékszem arra az érzésre. Mintha a jelenlét, a pillanat lett volna maga a szerelem. Azóta tudom, hogy az az érzés, amiről mások beszélnek, valójában a pillanatok varázsa. Életben lenni. Megfigyelni, hogy a körülötted lévő dolgok mennyire intenzívek. Elveszni a szemeid előtt folyó részletekben. Végül megérted mit jelent szerelmesnek lenni.

 

Valami, amit tudsz és mégse...

Most megosztok veled egy titkot. Lehet, hogy nem lesz új, mert találkoztál már magad körül ezzel. De előbb... gondolj kérlek arra az énedre, aki a legrosszabb pillanatodban voltál. Koncentrálj rá, az érzésre. Milyen volt? Gyűlöltél, igazságtalannak találtad, megalázónak, fojtogatónak? Testesítsd meg azt az éned, építsd fel. Hagyd, had legyen az, aki abban a pillanatban voltál... És most gondolj a legjobb pillanatodra. Arra, amikor a legerősebb voltál, a legboldogabb... amikor a könnyeid kicsordultak a nevetéstől. Mikor tudtad, hogy a világ egy játszótér és forogtál benne, az eget nézve, amíg el nem szédültél. Látod őket? A különbséget? Ha beszélgetnének, más véleményen lennének mindketten a világról. De nincs szükség szavakra. Lásd, ahogyan elindulnak egymás felé, majd mikor találkoznak, szorosan megölelik egymást, összefonódnak és egybeolvadnak. Tudj róla, hogy mindkettő te vagy. Te vagy a ragyogó csoda és a sötétségbe taszított árnyék, egy időben. És ha rám hallgatsz, nem engeded meg az életnek, hogy eldöntse melyik vagy te, mert egyedül te döntheted el, melyiknek látod magad. Ha valaha is rosszul érezted magad, az csak is azért volt, mert a világodon kívül élők befolyásolták a döntésed a szavaikkal. Azok, akik nem ismerik az erősebb Énjük. Akik hagyták elsétálni és nem hisznek benne többé, el akarják pusztítani a tied is. Gyengék és félnek, ezért olyan erőszakosak és ezért akarnak eltiporni. A válasz nem az kéne legyen, hogy elveszted az egyik feled. A válasz minden ilyen esetben csak egy valami kéne, hogy legyen: még szebben ragyogsz. Légy képes arra, amire ők nem voltak. Ne hagyd magad. Ez a titok.

Látni.

Látnod kell! Fel kell fedezned, meg kell tapasztalnod, érintened kell, izgatottnak kell lenned, szerelmesnek. Eltörni benne értékesnek hitt dolgokat és félni. Majd a hernyók átalakulásában látnod kell a valódat, s a madarak, akik elérték az eget, meg kell hogy tanítsanak, hogyan engedd el. A földre hullt esőcseppeket jobban kell értened, mint a szavakat és meg kell tanulnod látni akkor is, mikor a nap már belevilágít szemeidbe. Fel kell készülnöd a mindent látásra.