Csöndben voltam, mint aki nem talál szavakat. Hagytam, hogy megtöltse a levegőt a dermedtség, a mozdulatlan időtlenség. Általában nyughatatlan és izgő-mozgó vagyok, de most inspirálatlan lelkem semmi sem tudta lázba hozni. Elmélkedtem csak a száraz tényeken, a mindennapok unalmán. A fonal mely nem lengett ki már hónapok óta, pedig egykor föl s le ingadozott. Persze elégedetlen voltam az örök változással, a mindig folyó történésekkel. Újra meg újra lefestettem emlékeim, csak hogy minden alkalommal hozzá tehessek egy színt, mert másképp is látni kívántam.
Most elég nehéz elképzelni fiatalságom hova vitte a szürkeség. Halványodik szemeimben minden őrült éjjel és lassan nyoma sincs a vadságnak, amiért éltem. Nem mennék vissza a sötét időkbe, az esztelen érzések közepébe, mikor túl kíváncsi voltam, ezért vonzott az idegen. Pedig sosem szűnő kaland vágyam még most is vinne ezer felé. Még is, egy időre kiválasztott a csönd és most, ha torkom üvöltésre kényszeríteném is, egy hang se jönne ki... De mind ismerjük milyen ereje van a vihar előtti csendeknek.
