Lenni

A jelenlegi énem szeret reggelente egyedül kelni. Nincs is jobb érzés, mint Önmagammal ébredni, felhúzni a redőnyt, majd megcsodálni a napfelkeltét. Inni egy kávét, készülni a napra...

És megriaszt a gondolat, hogy mások szerint kéne lennie valakinek, akivel osztozom ezeken a reggeleken... minden egyes nap. Valaki, aki megtöri a reggeli csendet, amit igénylek. Valaki, aki figyelmet vár.

 Oh, nincs semmi gondom az emberekkel. Kellő távolságból, míg el nem foglalják a személyes szférám, lenyűgöz a létük, a kifejeződésük, de nem vonhatják el a figyelmemet egy életre. Nem egyszerűsíthetik és korlátozhatják le a világom. Márpedig megtennék, hiszen ők nem állnak készen rám.

Buddha szerint: "Amit szeretünk, az szomorúságot, fájdalmat, szenvedést, bánatot, gyötrelmet okoz azáltal, hogy szeretjük." Itt nem az igaz szeretetről beszélt, ami folyamatosan bennünk van, hanem egy érzésről. Az érzések nem léteznek ott, ahová tartunk - a halálba. Ott annál sokkal csodálatosabb dolgok vannak.

Azt mondják, a szerencsések meghalnak, mielőtt tényleg meghalnának. Hátrahagyják a korlátolt szerepük, az identitásuk.

  Ha a jelenlegi énem beszélhetne és kifejezhetné magát szavakban, azt mondaná, Ő most pont e felé tart. Az estéim akkor tökéletesek, amikor a szobám ablakából kinézve leshetem a csillagokat. Olyankor kitágul a világom, elterjed mindenfelé és ellep mindent. Nem értem, hogy lehet valaki még is magányos, mikor Önmagával van. 

Amikor keresel valakit, Önmagadat keresed,
amikor lenni akarsz valakivel, elvesztetted a kapcsolatot Önmagaddal.

Talán az a sok gondolat esőcsépekké változik és lezúdul az égből, elárasztva a földet. Tócsákká lesznek a felszínen. A tócsa felszárad a napsütésben. Elpárolognak mintha csenddé lennének, mint amik egykor voltak.

Rendetlenség.

A kerti medence vizén megcsillant a nap fénye. A teraszon át, a nappaliba érő fény pont rásütött az arany keretben pihenő, múltszázadi festményre. A padló visszatükrözte a csilláron lógó gyémántokat. Az emeleten kitárt díszes, fehér keretes ablakokon át járt kelt a szél. A hálószoba krém színű szőrme szőnyegén, a francia ágy faragott falábánál Louis Vuitton táska pihent. A szoba gardróbja üresen állt. Minden márkás, drága ruha ki lett belőle hajítva az ágyra, de a földön is bőven hevertek. Talán csak az az arany szálakból varrt, egyedi tervezésű estélyi nem érdemelt volna ilyen hánytatott sorsot. A felé nyújtózkodó vörös folyadék, az 1945-ös Chateau Mouton-Rotschild bor, mely majdhogynem eláztatta, még a tegnap esti vita közben folyt a padlóra. Az emeleti teraszra vezető út végig fehér, rózsa mintázatú márvány köves. Talán csak egy karcolás esett rajta, mikor durván hozzá vágták az aranylemezzel borított Iphone 6-ost. Ahogy lépteink ezen az úton visznek, már látni azt a mutatós kis vasból készült fehér asztalt és székeit. Ott gőzölgött rajta a reggeli kávé, az egyetlen, a készletből éppen maradt porcelán csészében. Mellette pedig a Voyage magazin. Néhány perccel ezelőtt még azt lapozgatta, kisírt szemeivel a nő. El akart menni, ebből a kuplerájból. Minél előbb menekülni akart, ám amint felragyogott a nap, valahogy ösztönösen becsukta és a világra tekintett. Hirtelen történt benne valami. Egy másodpercnyi felismerés, telve képekkel, zenei dalszövegekkel és magyarázatokkal, melyek lehetetlenül gyorsan zsúfolódtak össze egy érzéssé, majd gondolattá. Egy nagy, habos felhő abban a pillanatban eltakarta a napot. A rendetlenség a rend szóvivője. - gondolta. Ahogy azon tűnődött, mennyire gyönyörű is volt minden, amíg rend volt, megértést nyert számára, hogy a rendetlenség láttatta meg vele a tisztaságot. Mindaddig természetes volt számára, hogy minden a helyén van. Nem létezett a rend. Amíg nem jelent meg az életében a káosz, nem ismerte  valódi értékét. S ahogy a lakásában, úgy magában is rendet kell tennie.

Az adott helyzetben mindig csak meg kell kérdezned magadtól: Mire tanít ezzel az élet? Mit akar megmutatni? Látnod kell a feketét, hogy felismerhesd a fehéret. A fehér önmagában nem létezik.