archetípus

Néha meghallom lelkem hívását, mikor elhalkul a testemet körülölelő tér. Olykor, akár egy szellem, visszafojtom létezésem állapotát és elmerülök egy idő és tér nélküli világban. Talán, mint egy köd lepte erdőt, tekintetemet is misztikus fátyol borítja el - megfejthetetlen történik e valami mind a mögött a mozdulatlan tükör mögött. S talán egy dallam csendül föl, mintha hangokká tömörült volna az a megannyi kép a valóság illúziójából. Az élet pillanatai egy-egy hangszínen jelennek meg, annak függvényében milyen színek és érzések domináltak bennük. Innen úgy tűnik, földünk történetét melódiába lehetne önteni. Amikor így eltűnök, nincs szétválás, nincs ítélet, nincs ott a nevem. Olykor legszívesebben ott maradnék. Elrejtőznék minden figyelő tekintet elől, hogy többé ne teremtsenek újjá dimenzióikban. Hogy mindig abban a mélységben lebeghessek a színtelen óceánon. Azonban újra és újra visszazuhanok csak hogy létrehozzak egy apró kvantitást létezésem zálogául.

Azt mondják, nem lehet a nap és a hold közé állni. Ősi rendet tartanak fent, amióta Isten megbízta őket. Megmutatják a világ ketté szakadt arcát. Felkészítenek a sötétség és fény váltakozó valóságára. Akár megértést is nyerhetne minden, ha összeolvaszthatnánk őket. Megláthatnánk az Igazságot.  Azonban ez a világ képtelen feladni a kettősség illúzióját. Így mi is két testbe születtünk.

egyszer úgy is találkozunk

Amikor felkelek, arra gondolok, hogy majd a reggeli fények vezetnek. A lábaim mindig a helyes utat járják, így majd elvisznek hozzád. Addig pedig járom a világot, mint egy elveszett, aki keresi az otthonát. Néha meghúzódva az esős idők elől a kávézókban. Tűnődve a városokról, ahol jártam már és ahol azt hittem találkozok veled. Térképet készítettem és elkezdtem áthúzni a neveket. Olykor úgy érzem, sosem találom meg azt a helyet, ahol épp jársz. Annyi naplementét láttam már, de még sem tudok róluk könyvet írni. Annyiszor keveredtem már furcsa helyzetekbe, még sem tudtam még elmondani senkinek. Voltak idők, persze, amikor fel akartam adni. Amikor azt mondtam, ennél tovább nem tudok menni. Aztán még is mindig azon kezdett járni az agyam, hogy vajon milyen széles mosollyal gondolok majd vissza ezekre a napokra?