az isten mögötti isten

 Te vagy az egyetlen. Tudjuk...  Más nem is lesz, mert már elhagyott minden erőm szeretni. Te lehetsz a gyilkosom, csak neked lesz jogod a véremhez. Alkothatsz vele olyat, amit a kedvenc festőid, Rubens vagy Monet sem mertek, vagy írhatsz vele Hamlet-féle drámákat és olthatod szomjad vele. Majdnem mindegy melyikünk vérzik el, együtt halunk...
 És Tudom, hogy kölcsönös ez a mélység, együtt zuhanunk. Felemelkedés ez mások szemében, olyan nagy áhítattal lesik mozdulataink. Legszívesebben elátkoznának, mert annyi minden jutott kettőnknek abból a két világból. De sose nézz szemükbe, ne higgy nekik, mert mind csak létezni vágynak mennyünkben.

amiről azt hittük, nem történik meg

Szemeidben lassan kialszanak a fények. Nem látok többé bennük csalogatót. Mit tehetnék egy ilyen üresnek tetsző napon, mikor a kiábrándultság fojtogat? Bárcsak több lehetnél, még több, mint voltál, de érzem a hanyatlásod. Látom, ahogyan holdad kialszik az égbolton, s más pályákra tér, nem köröz többé bolygóm körül. Vajon mi fog elpusztulni, ha te már nem leszel itt? Mi lesz az, amire végleg sötétség borul? De még kíváncsibb vagyok rá, hogy ki jön helyetted?

felejts el

Eltűnhetsz, megszakíthatod a kapcsolatot, de ott leszek elméd színpadán. Az agyadban lévő több milliárd idegsejtjében futok. Olyan információ halmazként, amit nem tudsz tetten érni, így könnyen a tudatalattidban landolok. Még most is azon tűnődhetsz, ki vagyok én, hogy ilyen mélyre merülhettem? A válasz nem lesz ott egyik kedvenc könyvedben sem. Jobb ha feladod, még senki nem fejette meg a keresztrejtvényt. Egyet azonban tudok, hogy én már rég nem akarok ott lenni.

nyárból maradt emlék

Fáradt őszi nap volt, de oda kint úgy tetszelgett, mint a nyár. Gyerekek játszottak a tóparton, futók vágtak át az erdőn. Én és a reménytelen vágyaim belemerültünk egy messzi táj szépségébe. Elkalandoztunk az isten háta mögött, fagyit nyalva, mintha forróság tombolna. Ringatóztunk egy dallamra, ami csak a mi fejünkben szólt. Úgy hangzott, mint egy száguldó kocsiban ülni, lehúzott ablakokkal. A szél erőszakosan belekap a hajakba. Ki igazgatja, ki beletörődik, de csak egy valaki élvezi igazán. Ő mindent megél olyannak, amilyen és széles vigyort villant. S már őt figyelik vágyaim, a suhanó táj érdektelenné lesz. Egy pillanatra beleszeretek az élet iránti szerelmébe. Abba a megtört mosolyba, mely zavart keltett szívemben. Azzal a pillanat el is tűnt, ahogy a dallam is elhallgatott fejünkben.

A kiváltságosok nem úsznak át óceánt

 Mostanában a napok úgy telnek, mintha nem lenne se elejük, se végük. Kapcsolatban vannak egymással, szorosan ölelik egymást. Nyitva tartom a szemem, még akkor is, mikor alszok és azt hiszem, hogy álmodom. Folyton tevékenykedem, átrendezem a világom, de nem tudom, hogy én teszem e ezt, vagy egy hasonmásom. Eltávolodom az ismert dolgoktól, és mint aki sosem ragaszkodott hozzájuk, hagyom, had sodródjanak tovább az élet áramlásában. Közben persze, valahol mélyen összezuhantam és nem tudom ezt az egészet tovább folytatni. Sikítok és fuldoklok a könnyeimben, de nincs visszaút, mert mindent felégettem. Amikor a tükörbe nézek, már nem tudom ki az, aki visszanéz. Tényleg nem...

 És azon gondolkodom, hogy ismert e valaki? Volt e valaki, aki közel került hozzám? Volt e valaki, aki velem együtt érzett? Volt e valaki, aki nem Én voltam?

 Azt mondják, nem értik, amit érzek. Nem értik, mert ők nem kapták meg ezt a képességet. Nem tudják milyen belefulladni az óceánba, mert rájuk sötétség borult volna, visszavonhatatlan halál. S még is gyengének látnak, mert testemet vizslatják, s lelket sosem vettek számba.
 Hát így öltek meg annyiszor, mikor rám néztek. Mikor nem tudták ki vagyok. Mikor érdektelenségük késeket szurkált belém. Mikor irigykedtek a számon lévő görbületre. Megkínoztak szavaikkal és elérték, hogy ne szeressek. Elérték, hogy ne bízzak meg senkiben. Hogy az egyetlen, akihez fordulhassak, az a tükörképem legyen.
 S lám, mint a vas, megedződtem a tűzben, halhatatlanná formálták alakom s most szellemként kísértem őket. Minden ott van  még bennem, valahonnan nagyon régről, a legelejéről, mint egy gyémántot megőriztem a kellő időre. De mostanában a napok úgy telnek, mintha nem lenne se elejük, se végük...

Ebben reménykedem...

Olyan időket élünk, amibe már nem fér bele a múlt, ami nem keresi a jövőt. Mindent a pillanatoknak áldozunk és néha megpróbálunk sodródni, mintha folyók tanítottak volna egész életünkben. Nem tudjuk miért, de el sem tűnődünk már semmin, mert el kell fogadnunk azt, ami van. Fiatal vagyok még hozzá, hogy tudjam, jó e ez nekünk, vagy éppen a vesztünkbe rohanunk. De ne akard megállítani a történéseket, mert pókokként szőjük hálóink és biztos vagyok benne, hogy egytől egyig műalkotás lesz. Habár tán hosszú időkre elválnak útjaink majd, egy kicsit megmaradunk egymásban, s a végén talán újra összeolvadunk mind. Ebben reménykedem...

hazug igazság

Ha azt mondják, valaha is el tudod képzelni, az hazugság. Ha azt mondják, valaha is fel tudod fogni, megtévesztés. Ha azt mondják, elérheted az érzéseiddel, felejtsd el. Mert ez az áramlathoz hasonlóan folytonos mozgásban lévő, mindig alakuló, semmihez sem tapadó. Ugyan tekinteted, mintha képes lenne elkapni, de valójában ő kapta el tekinteted és játszik benne, szinte táncra kél. Igen, ennyire bonyolult ez a valóság. Csak hiszed, hogy láttad és csak képzeled, hogy ismered. Megjelenik, majd eltűnik és ki tudja vissza jön e még. Elfolyik, így időt kötnek hozzá és félnek mikor múlik el. Olyan, mintha a szeretőm lenne, közben mindenhová beteszi lábát és mindenkit elcsábít. Hát csoda, hogy vannak, akik felállnak egy székre, majd kilökik maguk alól? Olyan bizonytalan az egész, még is meg kell látnunk a biztonságot benne, mindenképp így kell tennünk, és akkor talán alkothatunk benne.

Késő este egy fiú meglátott egy házat, melynek ablakaiból soha nem látott, tiszta fény áramlott ki. Egy magas, hívogató, otthonos háznak tűnt, így kíváncsi volt, vajon kik élhetnek benne. Letette biciklijét a fűben és közelebb osont kíváncsisága felé. A fények visszacsillantak óceán kék szemeiben. Érezte, hogy valami kapcsolat fűzi ehhez a házhoz, a fényekhez, a ház szelleméhez és energiáihoz. Kell lennie oda bent valaminek, amiért ide érkezett.

Késő este, egy házban feloltották a villanyokat. Minden este így volt ez, anélkül, hogy bárki is látta volna. Anélkül, hogy bárkit is hívni akart volna meleg fényeivel. A benne élő épp körbetáncolta a nappalit. Zenét hallgatott, keringőzött a kellemes dallamokra és azt képzelte, hogy van kivel táncolnia, így behunyva szemeit tette a köröket. Az ablak felől egyszer csak zaj szűrődött be. A szomszéd macska megint a párkányra mászott és ott tisztogatja magát.

A fiú látta, ahogy a macska felugrik a párkányra, majd őt kezdi bámulni. Egy pillanatra meg is állt. Habozott, hogy még közelebb menjen e. Azonban kíváncsisága sokkal erősebbre duzzadt, mintsem megállíthatta volna egy macska. A zár a kattant egyet az ajtón, majd minden lámpa egyszer csak leoltódott, így a fiú ott maradt az udvaron a sötétben.

A ház lakója látta a közelegőt, így azt híve, hogy az valami rabló, leoltotta gyorsan a villanyokat. Hirtelen kopogás zaja hallatszik a főbejárati ajtón. A lány habozik. Nem tudja mit tegyen. Habár ösztönei azt súgják, biztonságos ajtót nyitni, valami mégsem engedi meg számára, hogy azt valóban megtegye.

A párkányon üldögélő átlát a sötétségen, így látja, hogy a fiú távolodni kezd. Érzékelhető a csalódottság a levegőben. Azonban szemeit egyszerre megtöltik a fények, majd hallja, hogy az ajtó kinyílik... 

Indulj el felém és találkozz magaddal.

Furcsa álmok közt lebegek. S mintha léteznének, bennem őrzik magukat. Világok, melyek túlhaladnak valóságunkon, de én megtanultam járni bennük. Még te sem értheted igazán, pedig te is jártál már néhányban, de te vagy az, aki a legközelebb áll a megértéséhez. Mi lenne ha te lennél a kapu, hogy visszatérjek a valóságba? A szemeid lesznek a visszaút, ha túl messzire kóborolna mindig kíváncsi Énem. Mikor elered az eső, tudom, hogy visszaszólítottál. Neked már nem szükséges szavakkal beszélned hozzám. Olykor megtisztul a táj és minden csupán önmagát mutatja. Mi is Önmagunkká válunk, még ha nem is tudjuk pontosan, kik azok. Talán csak ideiglenes formák, melyeket tér és idő formált. Hát nem különös ez az egész? Miért pont te és én? Mintha Isten egy nap két különböző ágyban ébredne, majd elindulna, hogy találkozhasson Önmagával. Hát nem ilyen volt az a nap is?

Olyanok, mint a délibábok.

Nem vetted észre, de a világom senkinek nem szól, csak önmagának játssza dalait. Tudom, úgy tűnik, mintha lenne közönsége, de a sorok között csak a homokszemek kapaszkodnak fel a széllel. Emberi alakokat öltenek, és mintha táncolnának, így úgy tűnhetek, mintha lennék valaki. De mindez csak a természet és a játszmái. Mint mikor árnyékot vet a falra egy faág éjszaka és ijedten várod, mikor lép be a gyilkos. Hát ez az én vallomásom. Soha nem tudtam végleg lemondani a sivatag látványáról. Így, ma te vagy a következő, akinek el kell mondanom, hogy nem létezik.

csukd be az ajtót magad után.

Kék, zöld, barna... mindegyik másként formál meg tükrében. Mindannyian próbálnak valamit mondani, valamit elrejteni előlem. Ahogyan nézem őket, azon tűnődök hogyan szöktek ki elmém műterméből. Vissza tudnak még szivárogni, vagy valahová eltűnnek? Vajon te képzelsz engem, vagy én téged? Melyik énedet testesítem meg alakomban? Kérdésre csak kérdéssel felelj, mert nincsenek válaszok, miközben rám nézel. Nézz csak mélyen belém, talán neked nyitott lesz minden ajtó. Talán téged vissza engedlek és ha te is vissza engedsz magadba, új dimenziókat nyithatunk.