1984. július 5.-e volt az emberek naptára szerint, de szerintem csak egy újabb nap, amikor belefeledkezve az életbe zongorázhatok a kis szobámban egy esős napon. Ahogy ütöttem a billentyűket, közben valahogy úgy képzeltem el, hogy a dallamok kiúsznak az ablakomon és felszállnak a messzi szürkeségbe. Talán aznap én sirattam meg az egeket azzal a szomorú melódiával, de tényleg nem tehetek róla, imádtam azt a dalt. Azt akartam, hogy az a szomorúság, ami valaha a lelkembe költözött, hallják az angyalok mennyire gyönyörű is. Hiszen ők nem éreznek, de talán így megérthetik mennyire más itt - a menny és a pokol közötti átmenetben élni. Mikor aztán leütöttem az utolsó hangot az még egy ideig táncolt a szobában és csengett a fülemben, majd elhalkult, s már ki is szökött az ablakon. Vajon ezzel együtt elmúlt az is, amit éreztem? Csak a kitöltetlen csend maradt, a dallam nélküli üres tér. Lehetek boldog, ha szükségem van a szomorúságomra? Az ablakon kinézve az eget kérdeztem, mert az mindig bölcsen hallgatott. Hagyta, hogy megtaláljam az elveszett válaszaim, akár egy szálló madárban, vagy egy tetőről lehullt esőcseppben. Már nem esett. Elmúlt a vihar. Mások azt mondták volna, hogy csak tovább fújta a szél az esőfelhőket. Mások, akik abban a világban éltek, amit úgy neveztek: "valóság". De én azok közé tartoztam, akik a maguk világában éltek, így én azt gondoltam, az esőfelhők alatt több volt a boldog ember, mint a szomorú, így többé nem volt oka maradni.
