Mikor a fények kialszanak és a sötétség veszi át az uralmat, még akkor is itt leszek. Itt fogok állni a sötétben és tudni fogom magam elé nézve, hogy az út még nem ért véget. Még nem... Hogy mi a célom? Nem tudom. Egyszerűen csak embernek maradni mindvégig. Egyszerű nem? Hisz csak mindig tovább kell mennem... Akkor is ha a mellettem haladó emberek közben elbúcsúznak. Akkor is ha az előttem lévő út ketté szakad. Akkor is ha eltűnnek az égről a csillagok. Mindenképp. Miért? Mert mindent meg kell tudnom. És amikor már a világban nem találok több ismeretlen dolgot, azon gondolkodom majd, mi van ezen a világon kívül? És látom majd a csillagokat meg a holdat és a napot az égen. Ezek a fényes pontok mind a világon kívül vannak. Látni akarom őket, mert olyan gyönyörűek, de oda fel csak fényes dolgok mehetnek. Még is hogyan juthatna oda föl egy ember, az égbe? A kérdést sokan felteszik, de a választ mind csak kutatják. Csak páran jutnak ezen túl. Én ebbe a párba bele tartozom.
Amikor a barátommal beszélgettem végig a szemébe néztem és láttam, hogy valami megcsillan benne. Nem először látok ilyet ember szemében... Aztán Ő egyszer csak összeomlott és a padlóra esett. Olyan hirtelen történt. Odarohantam és a kezemben tartottam testét. Ő még utoljára rám nézett csillogó szemeivel, majd hirtelen éreztem, hogy mindene elgyengül és láttam, hogy szemei már üresen merengnek. Sírtam, üvöltöttem, aztán elhallgattam és letöröltem a könnyeim. Talán ezt kérdeztem magamban: Hová nézel ilyen üresen? És odanéztem ahová ő. Az égre. És akkor már tudtam a választ az utolsó kérdésre. Amikor a szemeinkből kihuny a fény meghalunk... és tudjuk hová kerülnek a fényes dolgok, nem igaz?
Mindig vissza vágyunk oda ahonnan jöttünk, ezért néha felnézünk az égre és nem értjük miért akkora az univerzum, hogy ne találjunk haza. De tudod ezen nem szabadna gondolkodni, mert úgy is csak a végén tudod meg, akkor amikor már senkinek sincs időd szólni.
