Nem emlékszem pontos mikor jött el az a pont. Egyszer csak üresség vett körbe és minden olyan idegenné vált. Hirtelen nem volt nevük. Átformálta arcukat az idő: a környezetem, a kapcsolataim, az élethez való hozzáállásom és jó magam... újra kellett mindent fogalmaznom, mert többé nem voltak aktuálisak a fejemben lévő leírások róluk
Egy ideig azt hittem, hogy a régi gondolkodásom, a régi fogalmak, amiket az új dolgokhoz rendeltem, majd ugyan úgy megállják a helyüket. Szólíthatom őket ugyan úgy. Biztos voltam benne, hogy ez csak amolyan "átmeneti krízis", a művész bennem most szünetet tart. Azonban nem csak szünetet tartott, de egyenesen felgyújtotta magát és porrá égett.
Talán ez a fajta veszteség egy olyan hiányossággá lett, amit nem tudtam feldolgozni. Ez pedig agresszióhoz vezetett. Egy mély, gyötrő, tudattalan düh uralkodott el bennem. Nem volt mivel helyettesítenem a bennem élő alkotót, aki mindig is azért felelt, hogy felszínre hozza az érzéseim. Elvesztem. Kezdtem bevallani magamnak, hogy nem ismerem a körülöttem lévő dolgokat. Nem tudtam minek mi a rendeltetése és hogyan fogjak hozzá, hogy rendbe tegyem a fejemben lévő zűrzavart.
Annyi helyre rohannék, csak hogy megtaláljam ki is vagyok épp most. Azonban lábaim földbe gyökreznek a félelemtől, hogy mi van, ha rossz felé indulok. Szóval az idő csak telik és telik ebben az idegen világban és Én még nem vagyok felkészülve rá, hogy mindennek új nevet adjak.
