Hogy milyen világok hatnak rám?

Az áttörhetetlenek.

Azok, melyek csak félig engednek befolyni, s csak félig láttatják ködből hegycsúcsaik. Olyanok, melyek távolról is elragadják tekintetem, s közelről oly részletesek, hogy elveszek elemzésükben.

A bonyolultak.

Akikre nem hat egy, de oly sokan, hogy meghatározhatatlanná válik miből is épülnek fel. Amikre mindenféle kor szelleme hat, s minden stílusból magukra öltenek.

A víziókkal teltek.

Akik belemeredve a vak sötétségbe mindenféle számokból, s színekből mozgó jövőt alkotnak. Elhitetik képzelgéseik, s jelenbe csalogatják mások elméit felhasználva.

A hűtlen hűségesek.

Akik csókot nyomnak ajkamra, majd búcsút nem ismervén távoznak. Akikkel örökre egymásban ragadtunk, lelkeink forrt csak össze.

az a bizonyos piros táska

Talán haza térek, oly sok idő után. Ahogyan a folyók tengerbe ömlenek, tengerek pedig tán óceánok bölcsőjébe. Nem leszek többé hűtlen, vándor, mint az esők. Megtalálom helyem, s letelepszem ölében. Lehunyom szemeim, hosszan pihenek, míg hallom járni kelni a világot. Cipőik sietve érintik a betonföldet. Kalapjaik majdnem tova viszi a szél. De mást nem látok belőlük, csak sietségük. Sietséget, kezében piros táskát, amint vissza tér a múlt, magával hozván a jövőt. Hát ez lenne a jelen.

Míg ők, művészek, vérbe fagyva, szerelemtől halnak, addig tekintetem elkóborol előlük. Nézem az eget, s nem törődök szenvedésükkel, mert tragédia a lelkem, hát miért közösüljek drámájukkal. Hideg leszek, egyedül, és ringatom fénylő boldogságom, mely mindig velem ellentétes időkben létezik. Nem gyűlölködöm, mert egyensúly van bennem akkor is, mikor mások gyilkolás vagy csók felé hajlanak. Híd leszek, mi átvezeti őket egymáshoz, de tán összeomlok alattuk s szétzúzom testük. Nézz rám, nem leszek már más milyen. Nem tartozhatok közéjük.