Mostanában a napok úgy telnek, mintha nem lenne se elejük, se végük. Kapcsolatban vannak egymással, szorosan ölelik egymást. Nyitva tartom a szemem, még akkor is, mikor alszok és azt hiszem, hogy álmodom. Folyton tevékenykedem, átrendezem a világom, de nem tudom, hogy én teszem e ezt, vagy egy hasonmásom. Eltávolodom az ismert dolgoktól, és mint aki sosem ragaszkodott hozzájuk, hagyom, had sodródjanak tovább az élet áramlásában. Közben persze, valahol mélyen összezuhantam és nem tudom ezt az egészet tovább folytatni. Sikítok és fuldoklok a könnyeimben, de nincs visszaút, mert mindent felégettem. Amikor a tükörbe nézek, már nem tudom ki az, aki visszanéz. Tényleg nem...És azon gondolkodom, hogy ismert e valaki? Volt e valaki, aki közel került hozzám? Volt e valaki, aki velem együtt érzett? Volt e valaki, aki nem Én voltam?
Azt mondják, nem értik, amit érzek. Nem értik, mert ők nem kapták meg ezt a képességet. Nem tudják milyen belefulladni az óceánba, mert rájuk sötétség borult volna, visszavonhatatlan halál. S még is gyengének látnak, mert testemet vizslatják, s lelket sosem vettek számba.
Hát így öltek meg annyiszor, mikor rám néztek. Mikor nem tudták ki vagyok. Mikor érdektelenségük késeket szurkált belém. Mikor irigykedtek a számon lévő görbületre. Megkínoztak szavaikkal és elérték, hogy ne szeressek. Elérték, hogy ne bízzak meg senkiben. Hogy az egyetlen, akihez fordulhassak, az a tükörképem legyen.
S lám, mint a vas, megedződtem a tűzben, halhatatlanná formálták alakom s most szellemként kísértem őket. Minden ott van még bennem, valahonnan nagyon régről, a legelejéről, mint egy gyémántot megőriztem a kellő időre. De mostanában a napok úgy telnek, mintha nem lenne se elejük, se végük...
