felismerés

Ahogyan az augusztusi eget bámultam, s izgatottan vártam, hogy a hulló meteorok végig kússzanak az égen, közben valami indíttatásból megszólítottam a végtelent. Csak beszélgettem a gondolataimban vele. Úgy éreztem a szavaim mind elérnek hozzá. "Tudom, hogy látsz engem, mert én is látlak. Látom az egész végtelen valódat." Mosolyogtam a fekete ég felé. Nem tudtam kihez is beszélek pontosan, a válaszért pedig nem kutattam. Akkor hirtelen, valami legbelül, mint egy halk hang szólt és egy felismerés lett rajtam úrrá: "Te vagy az, a végtelen, végre megszólítottad önmagad." Azon a napon, az augusztusi ég olyan volt, mint egy tükör. Megláttam magamat a végtelenségében.

az első lélegzetvétel futás után

Egész végig csak futni akartam, hogy mindenemben érezzem az életet, s közben észre sem vettem, hogy azok a rózsaszín szirmok is milyen fenségesen lassan és óvatosan hullnak célpontjuk felé. Rábízzák magukat egy láthatatlan irányítóra, a szélre. Szép lassan megálltam. Az egész világban, körülöttem, az ártatlanság gyengéd esője hullt. Elfogott a béke érzése. Már értem. Hisz nincs szükségem arra, hogy mindig rohanjak. Hogy mindig zaj vegyen körül. Néha elég a felemelő csend. A tiszta magány.

És akkor rájöttem, ez a hatodik lecke. Még mindig sok van, de most úgy érzem, ez egy szintnek a zárása. Szépen ráérősen az utolsó szirmok is lehulltak.