Egy vasárnap kisétáltál az ajtón és azt mondtad, többet nem térsz vissza. Én becsaptam utánad és addig sírtam, amíg el nem felejtettelek. Lezártam és elégettem mindent. Semminek sem kegyelmeztem, ami veled kapcsolatos. Sosem feledem a napot, mert elkezdődött a folyamat. Napról napra egyre jobban éreztem, hogy élek és megéreztem a szabadság lágy szelét, mert ilyen messzire elengedtél. És most mint egy kóbor kutya, hazatérnél, de felelőtlenné váltam, többé nem vigyázhatok rád, ez mind a hűtlenséged ára. Mégis meg akarom köszönni, mert ha nem engedsz el, még mindig arany kalitkába zárt madár lennék. Mindig mindenki azt mondta: Milyen szerencsések vagytok, hogy megtaláltátok egymást, és én elhittem, mert manapság mindenki keresi a szerelmet. De ez a szerelem kalitkába zárt, most egy ideig szállni akarok, nincs szükségem rá. Nem azért mert nem bízok többé, vagy mert fájdalmat okozott, hanem mert a szabadságot érezni, olyan mintha mindig mindenbe szerelmes lennél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése