Mindenki élni akar, de sokan belezavarodnak, mert próbálkoznak, de nem megy. Nem érzik igazán, amit akarnak és kételkedni kezdenek, vajon tényleg élnek e?
Nincsenek megfelelő szavak arra, hogy kifejezzük az életet, de használhatunk hozzá hasonlóakat, mint a: szabadság, vágy, szerelem, boldogság. Ezek csodálatos érzések, de olykor annyira hajszoljuk őket, hogy meghalunk, mielőtt igazán birtokolhattuk volna őket. Én is csak megpróbáltam élni azokban az időkben, amikor ezeket kergettem. Aztán egyszerre elvesztettem az életem felett az irányítást és hagynom kellett, hogy a dolgok maguktól alakuljanak. Ha az élet azt akarja, hogy összetörjek és megmártózzak a fájdalom tengerében, ezt végig kell csinálnom - gondoltam. És én csak úsztam, mert nem süllyedhettem el. A tenger közepén aztán megálltam egy pillanatra és egyszerűen hagytam, hogy süllyedni kezdjek. Elvesztettem a küzdés vágyam. Valahogy egy pillanatra bájosnak tartottam a gondolatot, hogy elmerüljek és megtapasztaljam milyen is az a kristálytiszta fájdalom, amikor minden egyes sejtedben érzed. Akkor és ott, azon a legmélyebb ponton nyertem vissza az irányítást. Megértettem, hogy én döntök arról, miként és mennyire akarok érezni. Valahol mindig is gyönyörűnek találtam reményvesztettséget érezni, mert hihetetlen gondolatok születtek belőle. Még mindig emlékszem miket gondoltam akkor.
"Véget ért az életem, megragadtam és elvesztem, mint a boldogságom. Ezek a sebek örökké figyelmeztetni fognak, hogy ne bízzak senkiben. Fel fogom írni a neved egy papírra és elégetem. A hamvait pedig szélnek eresztem. Remélem azokban a pillanatokban te is égsz majd, mert a bűnösök nem érdemelnek mást."
Ahogy egyre csak süllyedtem a mélységben, megszólalt bennem a másik felem, az aki mindig kimentett az ilyen helyzetekből. Tudtam, hogy valójában erős vagyok és mielőtt végleg megfulladnék a felszínre török és mély levegőt veszek, ami visszahoz az életbe. Túl éltem és tovább úsztam. Hogy mi jött az után? Kiúsztam. Most, hogy túl voltam a legmélyebb ponton az élet beavathatott azokba a dolgokba, amiket nem értékeltem volna, ha nem süllyedek el. Nem értelmetlenül állított próba elé. Már nem kergettem az életet, hanem a részese voltam. Megéltem a boldogságot, a szerelmet, a vágyat, a szabadságot és mindent, amit érezni akartam.
Azt hiszem ebből már mindenki érti a lényeget. A legmélyebb ponttól mindig csak felfelé vezet az út. A fájdalom csak mint a hideg zuhany, felébreszt, hogy érezd mennyire is élsz valójában. Érdemes hát várni és küzdeni, mert ha már megfelelő bölcsességgel és tapasztalattal rendelkezel, az élet beavatottja leszel és megtanulsz uralkodni a világod felett.
Nincsenek megfelelő szavak arra, hogy kifejezzük az életet, de használhatunk hozzá hasonlóakat, mint a: szabadság, vágy, szerelem, boldogság. Ezek csodálatos érzések, de olykor annyira hajszoljuk őket, hogy meghalunk, mielőtt igazán birtokolhattuk volna őket. Én is csak megpróbáltam élni azokban az időkben, amikor ezeket kergettem. Aztán egyszerre elvesztettem az életem felett az irányítást és hagynom kellett, hogy a dolgok maguktól alakuljanak. Ha az élet azt akarja, hogy összetörjek és megmártózzak a fájdalom tengerében, ezt végig kell csinálnom - gondoltam. És én csak úsztam, mert nem süllyedhettem el. A tenger közepén aztán megálltam egy pillanatra és egyszerűen hagytam, hogy süllyedni kezdjek. Elvesztettem a küzdés vágyam. Valahogy egy pillanatra bájosnak tartottam a gondolatot, hogy elmerüljek és megtapasztaljam milyen is az a kristálytiszta fájdalom, amikor minden egyes sejtedben érzed. Akkor és ott, azon a legmélyebb ponton nyertem vissza az irányítást. Megértettem, hogy én döntök arról, miként és mennyire akarok érezni. Valahol mindig is gyönyörűnek találtam reményvesztettséget érezni, mert hihetetlen gondolatok születtek belőle. Még mindig emlékszem miket gondoltam akkor.
"Véget ért az életem, megragadtam és elvesztem, mint a boldogságom. Ezek a sebek örökké figyelmeztetni fognak, hogy ne bízzak senkiben. Fel fogom írni a neved egy papírra és elégetem. A hamvait pedig szélnek eresztem. Remélem azokban a pillanatokban te is égsz majd, mert a bűnösök nem érdemelnek mást."
Ahogy egyre csak süllyedtem a mélységben, megszólalt bennem a másik felem, az aki mindig kimentett az ilyen helyzetekből. Tudtam, hogy valójában erős vagyok és mielőtt végleg megfulladnék a felszínre török és mély levegőt veszek, ami visszahoz az életbe. Túl éltem és tovább úsztam. Hogy mi jött az után? Kiúsztam. Most, hogy túl voltam a legmélyebb ponton az élet beavathatott azokba a dolgokba, amiket nem értékeltem volna, ha nem süllyedek el. Nem értelmetlenül állított próba elé. Már nem kergettem az életet, hanem a részese voltam. Megéltem a boldogságot, a szerelmet, a vágyat, a szabadságot és mindent, amit érezni akartam.
Azt hiszem ebből már mindenki érti a lényeget. A legmélyebb ponttól mindig csak felfelé vezet az út. A fájdalom csak mint a hideg zuhany, felébreszt, hogy érezd mennyire is élsz valójában. Érdemes hát várni és küzdeni, mert ha már megfelelő bölcsességgel és tapasztalattal rendelkezel, az élet beavatottja leszel és megtanulsz uralkodni a világod felett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése