Ha azt mondanám, nem számít senki és semmi, félig igazat mondanék. Egész nap a tükörképem nézegetem és azon tűnődöm, hogy válhatnék tökéletessé, hogy válhatnék gazdaggá, hogy válhatnék elismerté és hogyan érhetném el az álmaim. Az én világomban minden rólam szól és azokról a mellékszereplőkről, akiket szeretek. A többiek nem érdekelnek, így akár távozhatnak is erről a világról, nem fog megérinteni különösebben. Hiszen úgy is mind csak az önzőségünk miatt sírunk. Ha valaki kisétál az életünkből, Önmagunkat sajnáljuk, hiszen szükségünk volt rá, nem tudunk nélküle élni, a jelenlétét követeljük az életünkbe. Ez is csak rólunk szól, nem igaz? Az emberek ezzel nem néznek szembe. Ha szembenéznének, többé nem sírhatnának egy elmúlt szerelmen, egy eltűnt baráton sem. Könnyen elfogadnák és továbblépnének, mert önmagunkon kívülről nézve, azok az emberek mind azért tűntek el, mert ők is önzőek. Az emberi önzőség teszi a világot magányossá, de végül valahol szükségünk van a magányra is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése