serendipity

Szoktál eggyel előbb leszállni a buszról, csak hogy hosszabban sétálj haza? Aztán valahogy egy rét középen találod magad a félholdat, a csillagokat és a házak fényeit bámulva. Körül ölelve az est sötétjével. Közben hegedűk szólamát hallod, majd közbevág a zongoraszó és az egész valóság olyanná válik, mintha Munch egy békésebb festményében üldögélnél.

 Azt kívántam, most már tűnjön el. Tűnjön el, de mindenképp mentsen meg. Kezeimet összekulcsolva imádkoztam. Mást már tényleg nem tudtam tenni.

Tegnap, amikor felkeltem, könnyedséget éreztem. Azt hittem, túléltem valamit és most mehet tovább minden. Egy új szinten. Egy új világban... és végre Ő is elment. A szellem a kanapéról, aki azóta ott üldögélt, hogy kényelembe helyezte magát. 

 Fellélegeztem. Mosolyogtam.

Ma, azon voltam, hogy el ne engedjem a tegnap hangulatát. Kapaszkodtam és kapaszkodtam, amíg csak tudtam...

 Nem hazudhatom magamnak, hogy ez véletlen volt. Nem mondhatom azt, hogy nem tudtam előre. Végig készen voltam rá, hiszen a dolgok, melyek erősen vonzzák egymást, végül újra találkoznak. 

Végzet. A rosszabbik.

Szembe jött velem, ahogy sétáltam. Hosszasan bámult. Ő vett előbb észre s mire én oda pillantottam, már rég ott volt a kétségbeesés. Elárasztott és elragadott magával. 

Oh, igen. Mihelyst vége bennem valaminek, azt kérdezik: Biztos vagy benne?

Szóval azt kérdeztem: Szoktál eggyel előbb leszállni a buszról, csak hogy hosszabban sétálj haza? S mire visszatekintesz a hátad mögött hagyott rétre, látni fogod magad, amint a félholdat, csillagokat és a távoli házak fényeit bámulod.