Olyan időket élünk, amibe már nem fér bele a múlt, ami nem keresi a jövőt. Mindent a pillanatoknak áldozunk és néha megpróbálunk sodródni, mintha folyók tanítottak volna egész életünkben. Nem tudjuk miért, de el sem tűnődünk már semmin, mert el kell fogadnunk azt, ami van. Fiatal vagyok még hozzá, hogy tudjam, jó e ez nekünk, vagy éppen a vesztünkbe rohanunk. De ne akard megállítani a történéseket, mert pókokként szőjük hálóink és biztos vagyok benne, hogy egytől egyig műalkotás lesz. Habár tán hosszú időkre elválnak útjaink majd, egy kicsit megmaradunk egymásban, s a végén talán újra összeolvadunk mind. Ebben reménykedem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése