Nem emlékszem pontos mikor jött el az a pont. Egyszer csak üresség vett körbe és minden olyan idegenné vált. Hirtelen nem volt nevük. Átformálta arcukat az idő: a környezetem, a kapcsolataim, az élethez való hozzáállásom és jó magam... újra kellett mindent fogalmaznom, mert többé nem voltak aktuálisak a fejemben lévő leírások róluk
Egy ideig azt hittem, hogy a régi gondolkodásom, a régi fogalmak, amiket az új dolgokhoz rendeltem, majd ugyan úgy megállják a helyüket. Szólíthatom őket ugyan úgy. Biztos voltam benne, hogy ez csak amolyan "átmeneti krízis", a művész bennem most szünetet tart. Azonban nem csak szünetet tartott, de egyenesen felgyújtotta magát és porrá égett.
Talán ez a fajta veszteség egy olyan hiányossággá lett, amit nem tudtam feldolgozni. Ez pedig agresszióhoz vezetett. Egy mély, gyötrő, tudattalan düh uralkodott el bennem. Nem volt mivel helyettesítenem a bennem élő alkotót, aki mindig is azért felelt, hogy felszínre hozza az érzéseim. Elvesztem. Kezdtem bevallani magamnak, hogy nem ismerem a körülöttem lévő dolgokat. Nem tudtam minek mi a rendeltetése és hogyan fogjak hozzá, hogy rendbe tegyem a fejemben lévő zűrzavart.
Annyi helyre rohannék, csak hogy megtaláljam ki is vagyok épp most. Azonban lábaim földbe gyökreznek a félelemtől, hogy mi van, ha rossz felé indulok. Szóval az idő csak telik és telik ebben az idegen világban és Én még nem vagyok felkészülve rá, hogy mindennek új nevet adjak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése