Ültünk ott, ő a kanapén, én a földön, és mesélt mindenféle furcsa világokról az elméjében, amit a szerek használatával ért el. Azt mondta, nem tudna úgy meghalni, hogy ezeket ne élte volna át. Én persze csak hallgattam, mindazzal a tudással, ami már mögöttem van. Na nem azért mert én is szerek használója lettem volna. Habár az alkohol mámora ismerős volt, valahogy sosem vonzott ennél több. Mély félelem ült rajtam más dolgokkal kapcsolatban, hiszen így is annyi mindent láttam már azok nélkül is.
Tudod, nehezen tudok hallgatni. Talán túlságosan nagyot képzelek magamról és azt hiszem tudom mindenre a választ, csak mert annyi könyvet olvastam és annyi ember történetét hallgattam meg. Ahogy ott ült a kanapén és ecsetelte, milyen élményeket hagyok ki, őszintén nem értettem, miért jó előidézni az anyag segítségével egy edzetlen agyban a kábulatot, mintsem ténylegesen ráedzeni és elérni mindezt nélküle. Persze talán nekem könnyű volt ezt gondolnom...
Elhallgatott, s én ezúttal nagyon alaposan átgondoltam mit is mondhatnék. Az embereket nem lehet meggyőzni dolgokról. Főként mert a maguk korlátai között léteznek, egészen addig amíg fel nem szabadítják magukat ez alól. Nekem is megvoltak a magam korlátai, de éreztem, hogy amiről ő beszél, ott már szabad vagyok.
Elmondtam hát, amit tapasztaltam, amit megértettem és amit látok. A mesterségesen előidézett valósága nekem sokszor a hétköznapi valóságom volt. Nem mindenkinek kell szerekkel manipulálni az agyának bizonyos területeit, hogy azok működhessenek. Láttam furcsa színeket, megmagyarázhatatlan dolgokat, amiktől néha a rettegés fogott el, vagy kiélesedő képeket dallamokkal és végeláthatatlan nyugalmat, mintha a mennyországban lennék.
Egyszer azt mondtam, bárcsak kölcsön kaphatnák az ilyen emberek az élmémet. Soha többé nem drogoznának. Ő persze kínosan nevetve megkérdezte, milyen szereket használok, hogy ilyeneket látok. Tudtam, hogy megértette. A tekintetében ott volt a kíváncsiság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése