Vér jelezte a múltat.

Azon a napon, mikor elárultak…

Levegő dala szólt oda fent a tiszta égen. Olyan misztikus szólama volt, felidézte régről azt a napot. Egyedül nem mertem lépni, lépj hát velem, nézzünk fel az égre és tárjuk ki gondolatban a szárnyaink felé. Érzed, ahogy a levegő elrepít valahova? Nem létező virág illata bódít. A vér mely akkor pirosan csillant a nyári napfényben, már régen felszívódott. A szemed most csukd be. Levegő, énekelj tovább. Én most is felidézem, amit ők aznap tettek. Csöndben, visszagondolok rá és tudom, így felmereng majd az is ki a bosszúból éledt fel. Nincs itt most semmi, mi meggátolná létezését, de bosszúból szültem meg, így békével, kis késéssel, de elengedem.
- Szállj gyorsan el, míg a keleti szél sodor magával. Könnyem elkísér majd s a vérzés aznap eláll szívem mélyén…
Most, hogy így elszálltál a felkelő nap felé létezésed kitörlődött belőlem. A nap mely most vérzik biztosan egy rossz emléket életet, de kérem, én már soha ne emlékezzek.
Emlékek nélkül a világban ismeretlen céllal indulok nélküled, minden rendben. Ismertelek, és jól tudom most már nem vagy itt, de a látszatot soha nem hagynád cserben. Határtalan képzelő erő, színekben gazdag égi festmény. A titkot mit bennem őrzöl én már régen szabaddá engedtem, érts meg. Ne keresd fel, bosszúból élt és békével halt. Soha többé nem engedem, hogy vér folyjon, hidd el.
Fényes, gyönyörű égi határ, kérlek, tüntesd el nap felkeltét, aznap mikor újra eljő ne lássa már a bosszú színét. Kék tenger érint, és mi gondolatban becsukjuk szárnyaink, kinyitjuk szemeink.