Ho'oponopono

Egy kisfiú. Oda menjek hozzá? Olyan megtörtnek látszik. Olyan kicsinek ebben a hatalmas világban. Csak ott ül azon a lépcsőfokon és az eső cseppek mit sem törődve azzal, hogy annyi mindenen ment már keresztül csak könnyesebbé teszik az arcát, csak fájdalmasabbá a napját. Mit érezhet? Biztos nagyon mérges. Mérges a világra, hogy így kitagadta. Gyűlölheti magát, amiért ilyen egyedül van. Istenem, valaki nézzen rá mosolyogva, ha csak egy pillanatra is. Valaki, aki fontos a számára. Nem tétovázhatok, oda kell mennem. Meg kell tudnom mi történt vele.
- Hé, kisfiú! Miért ülsz itt?
A fiú rám nézett azokkal a hatalmas barna szemeivel. Úgy csillogott, hogy akár a mennybe is betekintést nyerhetett volna azon keresztül az ember. Ki is rázott a hideg egy pillanatra.
- Te látsz engem?- kérdezte semmit mondóan.
Szemeimben könnyek gyűltek. Egy gyerek, akit senki nem vesz észre. Még is mit árthatott ő a világnak?
- Hát persze, hogy látlak. És mindenki más is lát, ne aggódj.
- Nem. Engem nem mindenki lát. Én már meghaltam.
Ledöbbentettek a szavai. Egy kisfiú, aki ilyeneket beszél. Vajon miket mondhattak neki? És akkor a kisfiú odamutatott egy távoli pontra. Láttam a mentőautót. Láttam a síró embereket és a legszörnyűbb dolgot, amit valaha láttam. Egy fehér lepedőt, ami ellepte a testet. Nem tudtam felfogni, de nem is volt időm. A kisfiú megrángatta a kabátom.
- Csak add át mindenkinek az üzenetem:
SAJNÁLOM.

MEGBOCSÁTOK

SZERETLEK,
KÖSZÖNÖM.

Csak ezek a szavak gyógyítják be a mély sebeket.